Tovább kell látni a mánál, az aktuális szezonnál

Jim Rutherford, a Pittsburgh Penguins kétszeres Stanley Kupa-győztes általános igazgatója a The Players’ Tribune-on mesélt arról, mi egy GM dolga az NHL-ben.

A kék vonalnál álltam az edzői stábbal azon a június 12-én San Joséban, amikor a fehér kesztyűs úriember kihozta a Stanley Kupát. Ez volt az a pillanat, amit már tíz éve üldöztem. Azóta, hogy először elnyertem a kupát a Carolina Hurricanes általános igazgatójaként. Még 2006-ban. A csapatkapitányunk, Sidney Crosby a feje fölé emelte a trófeát, és pontosan tudom, mennyi melót tett bele abba, hogy idáig vezessen minket, úgyhogy nagyon boldog voltam. Még jobban örültem azért a srácért, akinek Sid átadta a kupát. Trevor Daley törött bokával bicegett ki a jégre. Mezbe öltözött, arca teljes playoffszakállban. Sid egyenesen hozzá korcsolyázott, mondott pár szót, aztán a kezébe nyomta a kupát.

Ez volt az egyik legszebb pillanat, amit harmincvalahány éves általános igazgatói munkám során átéltem. Sokan valószínűleg azt gondolták, azért Trevorra esett a kapitány választása, mert 32 éves veteránként a testét áldozta a csapatért, és életében először nyert. Ennél volt egy sokkal lényegesebb ok. Trevor édesanyja, Trudy torontói kórházi ágyából figyelte az eseményeket, és közben minden erejével küzdött a rákkal.

Trevor még a rájátszásban kapta a hírt, hogy édesanyjának már nem sok ideje van hátra. Megkérdezett engem, hogy hazautazhatna-e egy gyors látogatásra. Ha egy játékosom komoly családi problémával küzd, bármikor adok időt arra, hogy kezelhesse a helyzetet ? akkor is, ha emiatt meccset kell kihagynia. Úgyhogy Trevor hazament.

Amikor pár nappal később visszatért Pittsburghbe, megkérdeztem, minden rendben ment-e. Elmesélte, mit mondott neki édesanyja, mielőtt vissza kellett jönnie. Azonnal libabőrös lettem. “Ne aggódj ? mondta. ? Itt leszek, és nézlek majd, amint magasba emeled a Stanley Kupát.”

A Keleti Konferencia döntőjében Trevor kapott egyet a kapu mögött, a korcsolyája rossz irányból ütközött neki a palánknak. Furcsa baleset volt. A meccset követően megkaptuk a rossz hírt. A bal bokája eltört. Ennyi volt. Az öltözőben mindenkinek megszakadt a szíve érte. Hogy pont neki kellett elveszíteni a lehetőséget arra, hogy jégre lépjen a Stanley Kupa döntőben, az szörnyű volt. Viszont volt valami jó is abban, hogy háttérbe szorult a pályán. A rájátszás hátralevő részében többször is haza tudott menni, tölthetett egy kis időt édesanyjával.

Amikor azok a fehér kesztyűs úriemberek kihozták a Stanley Kupát, egyből Trudy Daley-nél járt az eszem. Kitartott. Azután a különleges este után már csak két hetet élt, de kitartott addig, amíg látta a fiát, ahogy beteljesíti gyerekkori álmát, és magasba emeli azt a kupát. Nagyon-nagyon különleges pillanat volt.

Egy GM folyamatosan azt kérdezi magától, hogyan lehet győztes csapatot építeni. Persze szükséged van a gyors, robbanékony srácokra, akik tehetségesek, és van hokis IQ-juk. De azok is kellenek, akik erős karakterek, mert egy szezon mindenfélét a képedbe hajít, olyasmit is, amit júliusban el sem tudtál volna képzelni.

Trevor aztán Pascal Dupuis-nak adta tovább a kupát, aki hat hónappal azelőtt kényszerült visszavonulni a visszatérő vérrögök miatt. Ez nagyon fájdalmas döntés volt, amiben én is részt vettem, és egy igazi profinak, mint Pascal, ez a befejezés is a helyén volt. Pascal Marc-Andre Fleurynek passzolta a kupát. Nála jobb karakterű srácot nem találsz a ligában. Tolt minket az alapszakaszban, a rájátszásban aztán Matt Murray mögött volt tartalék. Egyszer nem panaszkodott. Szó nélkül segítette Murray-t. Ritka egy ilyen önzetlen kapus. (Én is az voltam.)

Ahogy a kupa körbejárt, sorra emelték fel srácok, akiket egykor túl kicsinek ítéltek, akiket már leírtak, kölcsönadtak, akiket a média megkérdőjelezett, és olyanok is, akik a hokin túlmutató komoly dolgokkal küzdöttek ? betegség, agyvérzés, haláleset a családban.

Általános igazgatóként a Stanley Kupa ünnepsége emlékeztető volt, hogy milyen bonyolult, de kifezetődő ez a játék. A The Players’ Tribune arra kért, magyarázzam el a munkám. Érdekes kihívás. Ha a nyolcéves fiamat kérdezik ? a GM állandóan szabad játékosokat igazol, és intézi a játékosmozgásokat. (Reggeli közben elképesztő “All Star-játékost a negyedik sorba” javaslatokkal áll elő.) A valóságban ez mindössze körülbelül 10%-ot tesz ki a munkámból. A túlnyomó rész arról szól, hogy okos emberekkel veszed magad körbe, különböző személyiségek között lavírozol, irányítasz, és persze meggyőződsz róla, hogy a franchise fenntartható legyen. (Az utolsó unalmasnak tűnhet, de nagyon fontos.)

1994-ben a Hartford Wheelersnél kezdődött a GM-karrierem, három évvel azelőtt, hogy Carolinába költözött a csapat. Akkoriban Hartford gazdasági válsággal küzdött. A csapat pénzügyi alapját adó biztosítási cégek vagy bezártak, vagy összeomlottak, három évünk maradt, hogy pénzügyileg stabillá tegyük a franchise-t. Sokan akartak rajtunk segíteni Hartfordban, de hamar világossá vált, hogy ez gazdaságilag fenntarthatatlan helyzet. Érzelmekkel fűtött időszak volt. Csapattagok, akik elveszítették a munkájukat, játékosok, akiknek ki kellett venniük a gyerekeket az iskolából, és egy város, amelyik teljesen elveszítette a sportidentitását. Volt 12 ezer lelkes szurkolónk, de azokban a napokban ez nem volt elég, hogy egyensúlyozza a veszteségeket, amiket elszenvedtünk. Búcsút kellett intenünk.

Ami Hartfordban történt, az kristálytiszta emlékeztető, hogy végső soron ez egy üzlet. Általános menedzserként tovább kell látni a mánál, az aktuális szezonnál. Fenntartható üzletet kell építened. És ez az a pont, ahol rád szakad a nyomás. Ha van egy üzlet az asztalodon, sokféle dologra kell gondolni: a játékos karaktere, a kulturális beilleszkedés, az illeszkedés a játékrendszerbe, a fizetési sapka ? nem csak erre a szezonra, 2-3 évvel előre gondolkodva. Az alapszakasz során sokszor előfordul, hogy miközben egy-egy meccset nézek, az agyam egy másféle mérkőzésen jár. Lehet, hogy egy határidőn töröm épp a fejem. Vagy a következő szezonon. Az én fejemben általában nem a jelen pillanat a meghatározó.

Carolinában egy golfütőt tartottam az irodámban, és akármilyen döntésre készültünk, felkaptam a botot, sétálgattam vele a folyosón. Segített a gondolkodásban. Elterjedt a szóbeszéd, hogy ha Jimet látod errefelé kószálni egy golfütővel, valami történni fog.

Végül is GM-ként folyamatosan úgy akarod megoldani a kirakóst, hogy a te csapatod legyen a Stanley Kupa-győztes. Nem elég rájátszásba kerülni. Nem elég helytállni. Meg kell nyerni az egészet. Ha nem ebben az évben, akkor öt év múlva. Ez hosszú játszma.

Ahhoz, hogy a kirakóst megoldhasd, oda kell figyelned a liga dolgaira. Mindenre. Ez nagyon fontos. Mindkét kupagyőztes csapatom azután jött össze, hogy nagy változás állt be az egész játékban. 2006-ban tudtuk a Huricanesszel, hogy a lockout után változni fognak a dolgok. A liga igyekezett véget vetni a játékgyilkos védekező hokinak, ami a 90-es éveket jellemezte. Úgyhogy olyan játékosokat igazoltunk, akik beillettek az új környezetbe.

A liga mindig ciklusokban mozog. Sosem csak egyféleképpen lehet nyerni. Amikor Pittsburgbe igazoltam 2014-ben, a trendek oda-vissza változtak. A Los Angeles mérettel és fizikai hokival nyert. A Chicago képzett játékosokkal és fegyelemmel. (Személy szerint a Blackhawksot szeretem a legjobban nézni, sokat lehet tőlük tanulni.) Aztán megint a Kings győzött, mérettel. Majd ismét Chicago, képzett játékosokkal. Amint egy csapat egy bizonyos filozófiával győz, a többiek vagy utánozni fogják, vagy az ellenkező taktikát választják. A válasz nem abban rejlik, hogy az aktuális trendeket követjük. Inkább abban, hogy kitaláljuk, mi fekszik a legjobban a csapatunknak.

Amikor az első körben kikaptunk a Rangerstől a 2015-ös rájátszásban, rájöttem, hogy gyorsabbnak kell lennünk, ha versenyben akarunk maradni a végéig. New Yorkban játszott egy tüzes kis svéd srác, Carl Hagelin, aki megkeserítette az életünket. Folyamatosan megzavarta a védőinket a letámadásaival. Ezt elraktároztam a dobozomban. (A dobozra és Hagelinre hamarosan visszatérek.)

A holtszezonba érve a célunk az volt, hogy sokkal gyorsabbakká váljunk. (És ami magától értetődő: minél több karaktert tudsz az öltözőben összehozni, akik Sid vezetésével együtt képesek haladni, annál nagyobb az esélyed, hogy a hosszú rájátszásból győztesen jössz ki.)

Júliusban, amikor világossá vált, hogy van esélyünk Phil Kesselt megszerezni, komoly döntéseket kellett hoznunk. Kessel igazolása nemcsak sok fiatal tehetségbe és draftlehetőségekbe került, jelentősen megcsapta a fizetési sapkát is. Mindig van egy költség. Ebben az esetben biztosnak kellett lennünk abban, hogy Phil beillik majd az öltözőbe és a játékrendszerünkbe.

Pontosan ezekben az időkben kell a dobozodra támaszkodni. Ebben a dobozban van minden, amit nem tudsz az interneten megkeresni. A rengeteg utazás közben, városról városra, hotelből hotelbe sok emberrel beszélsz. Hallasz dolgokat. Mindenfélét megtudsz a játékosokról. Ezeket elraktározod a dobozban. Az én dobozom már eléggé megtelt a harmincvalahány év alatt.

Mindig is az volt bennem, hogy Phil jó srác. Ha van meghatározó menedzselési filozófiám, akkor az az, hogy nagyon hiszek a második esélyekben. Ha egy játékos jó srác, és tehetséges, te pedig adsz neki egy második esélyt, mindent odatesz majd, amije van.

A Kessel-döntésben végül szerepet játszott egy tény, ami nem nagyon változik az NHL-ben. Nehéz gólt ütni ebben a ligában. Egyszerűen nehéz. Phil olyan srác volt, akinek ez mégis évről évre sikerült. Egy akváriumban volt Torontóban, mégis lőtt 30-at minden évben. Úgy éreztem, ha adunk neki egy esélyt, virágzik majd Pittsburghben. Szóval leigazoltuk azok után, hogy pár hétig figyeltem, beírtam még egy sort a dobozomba: végül is Phil Kessel nem jó srác. Ő nagyszerű srác!

Akkor még nem tudtam ? de nem nyertük volna meg a kupát Phil nélkül. Amikor Malkin kiesett sérülés miatt márciusban, még nagyban küzdöttünk azért, hogy bebiztosítsuk a helyünket a rájátszásban. Nagy szükségünk volt valakire, aki meglövi a gólokat helyette. Phil briliáns volt ez alatt az idő alatt, a HBK sorban társainak is köszönhetően nagyszerűen tudta hozni a játékát. A H abban a sorban Carl Hagelin. Az Anaheim elragadta őt nyáron, de a hoki vicces játék. Baromira fontos, hogyan passzolsz a csapatba. Carl folyamatosan küzdött a szezon első felében, januárban pedig felmerült a neve az irodánkban.

Ezen a ponton egyértelmű volt, hogy még mindig nem vagyunk elég gyorsak. Történt egy edzőváltás, és Mike Sullivan vezetésével még agresszívabb szisztémát illesztettünk a játékunkra. Ezek után még nyilvánvalóbb volt, hogy kellenek a gyors játékosok. Hagelin alkalmasnak tűnt.

De miért ment neki olyan rosszul nyugaton? Mi volt a potenciális veszélye annak, ha elhozzuk? Nagyon hosszú megbeszéléseket tartottunk erről a menedzsercsapatommal. Egy átlagos napon körülbelül 20 rögtönzött minitalálkozónk van, folyamatosan merülnek fel nevek, aztán videókat nézünk róluk, és megosztjuk egymással, bármilyen információ is legyen a dobozunkban az illetőről.

Ha egy név túlél egy ilyen találkozót, akkor átfuttatjuk a teljes palettán: analitika, NHL-útmutatók és szabályok, scoutok, és végül az edzői stábhoz megy az ötlet, mondjanak véleményt. Ha csak a statisztikákat vesszük figyelembe, talán úgy tűnhetett, hogy Hagelin kockázatos választás. De ha 10 percig nézzük a Ducks bármely meccsét, máris világos, miért nem illeszkedett a tervszerű, fizikai stílusú játékba. Emlékeztem, milyen nagy gólokat lőtt ellenünk a rájátszásokban, és hogy lehetetlenítette el a hátvédjeink dolgát a letámadásokkal.

Volt egy jó srácunk, David Perron, akinek szüksége volt a változásra. Perron fizikai játékos volt. Hagelin gyors. Mindketten 27 évesek. Jó csere volt mindkét csapatnak. Ezek azok a cserék, amik miatt a legjobban érzed magad. Aznap, amikor véglegesítettük a cserét, már tudtam, hogy jó döntést hoztunk, mert amikor összefutottam Patric Hörnqvisttel a folyosón, csak mosolygott. Azt kérdezte, megszereztük Hagset? Mondtam, hogy igen. Megkérdezte, tudtad, hogy ő a legjobb barátom?

Hagelinről kiderült, hogy nagyon sokat ad a csapathoz, nemcsak a jégen, hanem az öltözőben is. Utólag is 20/20. Rengeteg olyan igazolás van, amelyik végül nem működik. Akármikor meghúzod a ravaszt, van rá esély, hogy elhibázod. Nem szabad elfelejteni, hogy a játékosok emberi lények.

Az elemzések nagyon fontosak nálunk. Van egy kiváló csapatom, amely minden lehetséges aspektusból analizálja a játékosokat. De döntéshozóként képesnek kell lenni a számok mögé látni, a kontextust is figyelembe venni. Miért kínlódik ez a srác? Milyen a személyisége? Mi folyik taktikailag a jégen? Ez a kör visszavezet Trevor Daley-hez.

Decemberben, egy hónappal azelőtt, hogy Hagelint elhoztuk, Daley neve folyamatosan felvetődött az irodában. Csodáltam a játékát a Dallasban. Gyors volt, erős, és kiváló a korongkihozatalban. Amikor a Blackhawksba került, azt hittem, illik majd oda. De valamiért nagyon kínlódott Chicagóban. Szóval volt egy minitalálkozónk, és tettük, amit mindig. Videóztunk. A probléma egyből a szemembe ugrott. Trevor a képernyő bal oldalán játszott. Trevor balkezes. A Chicago a baloldalon játszatta. A legtöbben, akik nézték a meccseit, azt gondolhatják: és akkor? nem az a természetes oldala? De az. A legtöbb hátvéd szívesen játszik azon az oldalon. Én viszont tudtam, hogy Trevor igazából a jobboldalon szeret játszani. Dallasban is ott játszott. Ha az ember látta őt Chicagóban, szembetűnt, hogy nem magabiztos a korongkihozatalnál.

A jégen nem volt a legjobb helyzetben ahhoz, hogy sikeres lehessen. De volt egy másik faktor is, amit pontosan tudtam a Carolinában eltöltött időmből. Amikor egy friss bajnokcsapatban vagy új játékos, nem mindig érzed magad az egész részeként. Nehéz ilyenkor beilleszkedni. Mindig lesznek vacsorák, ceremóniák, ahol újra és újra előkerülnek az emlékek, és az öltözőben is mindig visszakanyarodik minden sztori ugyanoda: emlékszel, tavaly, amikor… Bármilyen keményen is próbálkozik egy játékos, ebben a szituációban nehéz nem kívülállónak éreznie magát.

Úgy gondoltam, elképzelhető, hogy Trevor is ezen megy keresztül, és jót tenne neki a környezetváltozás. Végül is, amit biztosan tudtam róla, az két olyan tulajdonsága, ami nem változik soha, bárhol is játsszon: eltökéltség és karakter. Ha egy játékosban megvan ez a kettő, akkor könnyebben adod meg az esélyt. Akkor még nem tudtam a családi helyzetéről. Nem tudtam, milyen meghatározó szerepet játszik majd a csapat vezetésében. Azt sem tudtam, hogy ez a sztori életem legérzelmesebb pillanatával végződik majd ? végignézni, ahogy Trevor felemeli a kupát az édesanyjáért.

Miután minden szögből megvizsgáltam az üzletet, még egyetlen kérdést tettem fel magamnak, mielőtt tárcsáztam volna Stan Bowman számát Chicagóban. Ugyanazt a kérdést, ami útmutatóként szolgált majdnem minden döntésben, amit meghoztam. Megvan a szív ebben a fickóban? Lehet, hogy régimódi vagyok, de szerintem ez a kérdés messzire elvisz bennünket ebben a játékban.