Olyan akartam lenni, mint Forsberg

Mats Zuccarello, a New York Rangers zseniális jobbszélsője a The Players’ Tribune-on mesélt arról hosszabban, hogy mit jelent norvég hokisnak lenni.

Volt egy csapattársam, akivel már két éve együtt játszottam, amikor egy Svájcba tervezett nyaralása előtt odajött hozzám, és megkérdezte: “Mit kell tudnom Svájcról, barátom?” ”Norvégiából jöttem, haver” ? válaszoltam, miközben kicsit kattogott a szemem. Az emberek nem tudnak sokat a hazámról. Pedig Norvégia gyönyörű ország. Hegyekkel, erdőkkel, amelyekben könnyű elvesznie az embernek. Boldog nemzet vagyunk, magas életszínvonallal.

A norvég embereket nem érdekli, mennyit keresel, mivel foglalkozol. Ami fontos, az az, hogy mit csinálsz, amikor nem dolgozol. Az idő, amit a barátaiddal és a családoddal töltesz. Meg a környezet. Néha azt kívánom, bárcsak Amerikában is hasonló lenne az emberek felfogása.

Norvégiában a jégkorong nem nagy dolog. Közel sem akkora, mint a sífutás vagy a futball. Nincs annyi jégcsarnokunk sem. Kiskoromban nehéz volt jégidőhöz jutnom. Talán kétszer edzettünk egy héten. Többet játszottam a tavon a barátaimmal, mint rendes jégpályán. Voltak telek, amikor többet számított, hány pontot csináltunk a tavi hokiban, mint a bajnokságban. Ez mind megváltozott azon a napon, amikor egy  svéd kisváros videotékájában megtaláltam a kincset. Ha Észak-Amerikában nősz fel, biztosan nem akkora ügy ilyesmire bukkanni. De én mintha aranyat találtam volna.

Egy vadonatúj, csodaszép VHS kazetta volt ez a Colorado Avalanche 2001-es Stanley Kupa-meneteléséről. 45 percnyi tökéletes jégkorong. Megszakítás nélkül. Könyörögtem édesanyámnak, légyszi-légyszi-légyszi, megkaphatom ezt a kazettát? Megkaptam. Legalább 1500-szor láttam azt a 45 percet. Kívülről tudom az egészet, a legapróbb momentumokig, és biztos vagyok benne, hogy anyukám is így van ezzel. Még most is hallom Gary Thorne hangját: “Tíz másodperc van hátra, indul a visszaszámlálás. Felszabadítás, a korong kint van a harmadból. A Colorado Avalanche megnyerte a Stanley Kupát.” 13 éves voltam, és soha nem fogom elfelejteni.

Lörenben, ahol éltem, nem adott sok NHL-meccset a tévé. Csak homályos elképzelesem volt arról, milyen nagyszerű a hoki valójában. Nem igazán tudtam, milyenek a ligák, vagy hogy milyen fantasztikus tud lenni ez a játék. Vasárnaponként egy svéd adón 30 perces NHL-összefoglalót mutattak. Egész héten arra a fél órára vártam. Az a műsor volt az egyetlen, amit az észak-amerikai hoki világából láthattam. Akkoriban az Avalanche fantasztikus volt. Beleszerettem Peter Forsberg csuklólövéseibe, Joe Sakic korcsolyázásába. Éreztem, hogy ennél többet kell látnom, de csak egyetlen kazettám volt. Úgyhogy újra, újra és újra végignéztem. “Raymond Bourque, az álom valóra vált.”

A jégkorong téli elfoglaltság volt Norvégiában. Amint felmelegedett az időjárás, meg is feledkeztünk róla. A napjainkat a futball, a floorball és a kézilabda töltötte ki. Ezek a sportok segítettek, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. A lábbal passzolást mindenki alulértékeli, pedig sok csatát dönt el, ha ügyes az ember így is. A téllel együtt a jégkorong iránti szerelmem is mindig visszajött. Újra nézhettem az összefoglalókat a svéd adón, és ismét előkerült a kazettám. Ilyenkor megint csak a hoki érdekelt.

Anyukám azért íratott be korcsolyaórákra, mert túl sok energiám volt, nem tudtam megmaradni a fenekemen. Sehol sem egyszerű hokis anyukának lenni, de Norvégiában voltak extrém körülmények is. Háromórás autóutak hóviharokban (rendes norvég hóviharokban, nem hófúvásokban, mint amilyenek Amerikában vannak), megszámlálhatatlan svédországi utazás. Meg aztán nagy nehezen megrendelni az új felszerelést, mert a norvég hokis boltok, nos, nem igazán voltak tökéletesek.

Amikor 14 éves voltam, a csapatom jónak számított a korosztályunkban, ezért sokat mentünk Svédországba tornákra. Ez nagyjából az a kor, amikor a svédek adnak egy nagy lökést a felkészülésnek. Többször és magasabb szinten edzenek. Ez meglátszott. Padlóra küldtek minket. Sokszor. Egy idő után inkább nem jártunk Svédországba. De tudtam, hogy vissza fogok menni. Olyan akartam lenni, mint Forsberg. Vissza kellett mennem.

Hét évvel később, profi játékosként tértem vissza aztán ? ez volt az első állomás az elit jégkorongos karrieremben. A Modóba igazoltam, egy Örnsköldsvik nevű város csapatába. Ez nekem egy igazi valóra vált álom volt. Legalább olyan menő dolog, mint az NHL. Bármennyire imádtam a játékot, sosem tűnt igazán reálisnak. Egy világra volt tőlünk. Aztán ez megváltozott, amikor megérkeztem. Forsberg és Markus Naslund is a csapatban játszott. Én, Forsberg, Naslund. Ugyanazon a jégen, ahol annak idején a Sedin ikrek varázsoltak. A skandináv hoki rajongójaként jobbat egyszerűen elképzelni sem tudok.

Bár az egész hihetetlenül izgalmas volt, a norvégok valahogy mindig alázatosak. Ha jó vagy valamiben, nem szabad igazán jónak lenned, már ha ez érthető így. Minden lehetséges forgatókönyvben a végtelenségig alázatosnak lenni, erről szól a történet. Hálásak vagyunk mindenért, más a mentalitásunk, mint azoknak, akik 10 éves koruk óta intenzív versenyben fejlődnek.

Amikor Svédországba igazoltam, félénk voltam és óvatos. Nem hibázhattam. Rettegtem a hibáktól. Három órára voltam az otthonomtól, de továbbra is az anyukám és az apukám volt a legnagyobb támogatóm. Nagyon sokat segítettek, hogy beilleszkedjek, és bár keveset tudtak akkoriban a hokiról, mögöttem álltak. Ez a támogatás többet tett értem, mint gondoltam. Megnyertem a Guldhjalmen-díjat 2010-ben, a svéd bajnokság MVP-jeként. Különleges élmény volt látni a neveket, akik előttem nyertek: Forsberg, Lundqvist. Most meg Zuccarello? Őrület.

Az érzés, hogy nem hibázhatok, követett az első NHL-táboromba is, amikor 2010-ben New Yorkba igazoltam. Le voltam nyűgözve. Professzionális volt az atmoszféra, mindenkinek természetes volt a legmagasabb szintű verseny, én meg azt gondoltam, hogy nem vagyok elég jó. Mit keresek itt? Láttam Marián Gáboríkot körbekorcsolyázni All Star-hátvédeket, és az volt a fejemben: nézd meg ezt a fickót. Ennek még csak a közelében sem vagy.

Azon a héten nem voltam magamnál. Nem sok mindenre emlékszem. Talán mert annyira új és idegen volt minden. Azelőtt kényelmesen éreztem magamat az életemben. Imádtam közel lenni a családomhoz és a barátaimhoz, ezért amikor eljöttem, egyedül éreztem magam. Ez nem tett jót a játékomnak. Volt, hogy azt mondtam magamnak, akár haza is mehetnék. De anyukám nem engedte. Visszaküldött a tűzbe. Felhívott, emlékeztetett az éjszakákra, amiket kiskoromban az otthonomtól távol töltöttem, a hosszú utakra, amikre elmentem, holott semmi kedvem nem volt elindulni. Az érzésre, amikor megláttam Forsberget és Naslundot, és arra, hogy kiérdemeltem a tiszteletüket. Azt mondta, nézzem meg, ki voltam egykor, és meddig jutottam.

Másnap felébredtem, és más hozzáállással mentem a táborba. Azt mondtam, a francba is, egyszerűen magamat fogom adni. A saját hokimat fogom játszani. Sikerült a csapatba kerülnöm, berendezkedtem az első szezonomra ? de nem volt sok elvárásom. Nem gondoltam, hogy sokáig húzom a Rangersnél, az AHL és az NHL között ingáztam. A lockout csak bonyolított a dolgokon, de legalább visszatérhettem Európába, és Oroszországban Paul Maurice keze alatt játszhattam. Vele dolgoztunk azon, hogyan játsszam a saját játékom, hogyan illesszem bele az erősségeimet.

Amikor visszatértem New Yorkba, megtaláltam magamat. Megszabadultam a norvég alázatosságomtól. Legalább részben.  A tengerentúlon ez egy másik játék. Pimasznak kell lenni, rafináltnak, jól kell alkalmazkodni. Norvégia és New York. Nehéz elképzelni két különbözőbb társadalmat. De én szerencsés vagyok. Kiskölyökként Lörenben Forsberg-mezben mászkáltam, most a városkámban Rangers-mezben szaladgálnak a gyerekek. Ez a legcsodálatosabb abban, hogy jégkorongozó vagyok.

Mindenki azt kéri tőlem, jellemezzem Norvégiát. Mindig ugyanazt válaszolom: Norvégiát félreismerik. Talán meg sem találják a térképen. Összekeverik Svédországgal. A zászló, amit az olvasó maga elé képzel, lehet, hogy Izlandé, és nem a mienk. De ha valaha Skandináviában jársz, látogass el Norvégiába. Mi majd úgy teszünk, mintha mindig is tudtad volna, hogy kik vagyunk.