A kanadai hoki jobban van, mint valaha

A Világkupa legnagyobb kérdésére péntek hajnalban megkaptuk a választ: a kanadai válogatotthoz nem került közelebb a világ. Van azonban tanulság ezen túl is, ami érdeklődésre tarthat számot, ezeket szedtük csokorba.

A kanadai hoki aranykora nem a semmiből jött. A világ legnagyobb hokis nemzete természetszerűleg jól teljesít a junior világbajnokságokon, hiszen oda csak két évfolyamból válogathatnak a szakemberek, ilyen feltételekkel pedig eleve jobb helyzetből indul az az ország, ahol a legtöbben űzik ezt a sportot. Azonban az, amit a kétezres évek második felében produkált a kanadai U20-as válogatott, még saját mércéjével mérve is szemkápráztató. 2005 és 2009 között sorozatban ötször lettek korosztályos világbajnokok. Ezeken a tornákon összesen 31 alkalommal léptek pályára, és mindössze egy alkalommal hagyták el vesztesen a jeget, 2008-ban kaptak ki a csoportkörben 4-3-ra az Enrothtal, Hedmannal, Berglunddal, Hagelinnel felálló svédektől. 2005-ben és 2006-ban 6 meccsen 12 góllal lőttek többet, mint amennyit kaptak, 2007 és 2009 között a különbség nőtt, mindhárom évben +17-es volt a csapat gólkülönbsége (2008-ban hét meccsen).

Erre az alapra épül a 2010 óta veretlen kanadai válogatott játékosállománya, nem csoda, ha a világ nem tudja tartani velük a lépést. A 23-as Vk-keretből 13-an vettek részt ezeken a tornákon. 2005-ben Weber, Bergeron, Crosby, Getzlaf és Perry debütált a junioroknál, 2006-ban Toews, 2007-ben Price és Marchand, 2008-ban Doughty, Giroux, Stamkos és Tavares, 2009-ben Pietrangelo. Elgondolkodtató adat, ahogy az is, hogy volt hét olyan játékos, aki radar alatt repült be a felnőtt válogatottba, és hogy azok sem tűntek el, akik a felsoroltakon kívül még tagjai voltak az akkori győztes csapatoknak. Ez tovább erősíti a hipotézist, mely szerint Kanada legerősebb kihívója a kanadai B válogatott lehetne.

A juharlevelesek győzelme tehát mákszemnyi meglepetést sem tartalmazott, az viszont annál inkább, hogy a Világkupa nyolcas mezőnyéből egyedül az előzetesen lesajnált Európa-válogatott tudott hozzá igazán közel kerülni játékban. Ez nem kevés érdekes kérdést vet fel a hoki általános fejlődési irányaival kapcsolatban. Bár az kétségtelen tény, hogy emez irányok közül az egyik legmarkánsabb a sebesség növekedése, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy két olyan csapat játszotta a döntőt, amely egyáltalán nem nevezhető fiatalnak. Pontosabban fogalmazva, az európai válogatott közelítette a 30 éves átlagéletkort, így a legidősebb kerettel rendelkezett, Kanada a maga 27,8 éves átlagéletkorával harmadikként követte őt a sorban.

A torna előtt sokan fel is húzták a szemöldöküket, amikor látták, hogy olyan veteránok, mint az 1979-es Joe Thornton, a 83-as Jay Bouwmeester vagy a 85-ös Ryan Getzlaf, Corey Perry kettős is behívót kapott. Doug Armstrong általános igazgató és Mike Babcock vezetőedző azonban egy pillanatra sem ingott meg, türelmesen magyarázták a sajtónak, hogy a keret összeállításakor az első számú szelekciós kritérium a hokiintelligencia. Frans Nielsen, az európai válogatott tagja, a dániai Herning büszkesége azt emelte ki, hogy lehet, nem az övék a torna legjobb csapata, de mindenképpen az egyik legokosabb. Ralph Krueger vezetőedző szintén kiemelte a csapat tanulási képességét. A torna egyértelműen őket igazolta, az intelligencia a siker legfontosabb összetevője lett a hokiban.

A Világkupa döntőjéről mindenki más lemaradt, az USA, az oroszok és a svédek is, míg a Team Europe nem egyszerűen elbukdácsolt oda, de a legkeményebb ellenfele volt Kanadának, az összes riválisa közül. Mindez ráirányítja a figyelmet az edzőkérdésre. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kanadai edzők mindenkinél jobban ismerik a sikerhez vezető utakat. Ralph Krueger egyik legnagyobb bravúrja az volt, hogy identitást tudott teremteni a nyolc országból érkezett, pályájuk csúcsán jórészt már túljutott játékosokból álló csapatának. Emellett kitalálta azt a rendszert, amellyel jobban meg tudta szorítani Kanadát, mint az elmúlt néhány évben bárki. A világ nemzetei nem kerültek közelebb Kanadához, Ralph Krueger egy előzetesen nem sokra becsült, veteránokból álló vegyes csapattal igen. Oroszországban természetesen ennél nagyobb blaszfémiát szinte el sem lehet képzelni, de adódik a kérdés, vajon a szupersztárokból álló, de a mentális egység hiányától emberemlékezet óta szenvedő, a legnagyobb tornákon magához képest rendre alulteljesítő válogatott vajon mire menne egy Krueger típusú edzővel, vagy egy kanadai edzői csapattal.

Nem mehetünk el szó nélkül Mike Babcock mellett sem. Ő ugyan hajlamos arra, hogy a saját szerepét a minimálisra csökkentse ? természetesen csak verbálisan, mert ego tekintetében nincs szüksége pótlásra ?, az USA elleni győztes mérkőzés utáni sajtótájékoztatón például így nyilatkozott: “Azt hiszem, elsősorban jó játékosaink vannak. Néha az az érzésem, hogy többet beszélünk szerkezetről és játékrendszerekről, mint kellene, miközben egyszerűen csak arról van szó, hogy a játékosaink jobbak, mint az ellenfeleik. Tavaly a Maple Leafsnél ugyanezt a játékrendszert használtuk, és tökutolsók lettünk. Ha visszaemlékeznek, akkoriban én voltam az NHL legrosszabb edzője. Úgyhogy érdemes tágabb perspektívából tekinteni ezekre a dolgokra. A hoki a játékosokról szól.” De más alkalmakkor is teljes erőből igyekezett a játékosok “nyakába varrni” a győzelmeket.

Két dolgot azonban még akkor is érdemes szem előtt tartani, ha egyébként maximálisan egyetértünk Babcockkal abban, hogy a hokiban a játékosok a legfontosabbak. Egyrészt a már említett intelligencia egyáltalán nem olyan magától értetődő dolog, ahogy hangzik. Ha belegondolunk, ez az objektíven legkevésbé mérhető elem. Tegyük fel, hogy tényleg sem a sebesség, sem az erő, sem a pontszámok, sem a magasság, sem a tömeg nem számítottak a válogatásnál, csakis az egyik legszubjektívebb elem. Ha ezzel áll elő valaki egy olyan ország olyan sportjában, ahol a mérés, a fejlett statisztikai apparátusok legmagasabb szinten történő használata megatrend, annak nagyon világos elképzelései vannak arról, hogy mit akar, és nagyon kell bíznia magában, hogy ehhez mindvégig ragaszkodjon.

Még egy figyelemre méltó adat ide kívánkozik: a kanadaiak keretében hét olyan játékos kapott helyet, aki NHL-es csapat kapitánya. Náluk az intelligencia és a vezetői képességek egyaránt adottak. Az amerikai csapatban három, a svédben két, a finneknél és az oroszoknál egy-egy ilyen játékost találunk. Ugyanilyen érdekes a kanadai szakmai stáb összetétele. Babcock öt edzőt gyűjtött maga mellé, közülük négyen vezetőedzők NHL-csapatoknál ? ők öten évtizedek óta egymás ellen küzdenek csapataikkal ?, az ötödik pedig az új NHL-tag, a Las Vegas-i organizáció igazgatója. De ez nem akadályozta meg őket abban, hogy ezúttal a főnök, Babcock keze alá játszva stábtagokként dolgozzanak. Európából nézve szinte hihetetlen ez a célorientált összjátékra való képesség.

Hasonlóan formabontó, hogy a kanadai csapat csatársorában szereplő 13 játékosból 11 centerposzton játszik általában. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ők minden további nélkül bevethetők lesznek szélsőként, még ha a felük kisebb-nagyobb rendszerességgel a klubjában is feltűnik valamelyik szélen. Mindezt különösen nehézzé teszi a körülmény, hogy a Világkupa a legrövidebb torna az összes világesemény közül, a csoportküzdelmek szeptember 17-én kezdődtek, nyolc nappal később pedig már megvolt a két döntős. A legjobb példa erre a kanadaiak első sora. Babcock hirtelen összerakta a Crosby, Marchand, Bergeron triót, amely szinte egymagában letarolta az egész mezőnyt. Róluk még a torna elején mondta ezt Joe Thornton: “Nagyon jól megértik egymást, összeállt a kémia közöttük. Az ilyen rövid tornákon ez különösen nehéz, mert a legtöbb csatárunk center, alig van szélsőnk. Márpedig ha összeraksz egy rakás centert, több kellhet ahhoz, mint két hét, hogy megtaláld a kémiát.” Babcock és trénercsapata megtalálta.

Emellett a győzni akarás szellemét sem lehetett egyszerű fenntartani. Láttuk, ahogy szépreményű válogatottak véreznek el talán lenézett ellenfeleikkel szemben, és ugyanez Kanadával is előfordulhatott volna. A csapat 2413 napja nem kapott ki olyan tétmeccsen, amelyre a legjobb keretével állt ki. Nem csak a játékosok lakhattak jól, a szurkolók is. Az Air Canada Center még a döntőre sem telt meg. Lehet, hogy az igazi őrülethez az kell majd, hogy Kanada ismét alulról, és ne a trónról kezdjen egy ilyen tornát. Hogy Kanada jóllakottan is újra végigverte a világot, abban ? Babcock mellett ? Crosby játszotta a főszerepet, és egyáltalán nem csak a góljai, pontjai révén. A csapatkapitánnyal a soraiban 26 meccs óta veretlen a válogatott, nem véletlenül nevezte őt sorozatgyőztesnek és győzelemfüggőnek a mester. Az olyan apróságok, mint a torna előtt meghirdetett jótékonysági akciója, elképesztően fontosak, tartást adnak a csapatnak. A harci szellemet és a veretlenséget annak ellenére sikerült megőrizni, hogy időközben lassan az összes világverseny egyszerű ki győzi le Kanadát házibajnoksággá alakul át, ahol a kiváltságosok esélyt kapnak arra, hogy megkíséreljék az eleve lehetetlent, és közben hősiesen vérezzenek el. Erről szólt a halottaiból újjáélesztett Világkupa is, és a látottak alapján még jó néhány évig ugyanerre kell készülnünk.