Mondd neki, hogy Gabe Landeskog egy gyenge fickó

Beszélnünk kell az agyrázkódásról. Fontos, hogy ne hallgassunk róla.

Óriási per zajlik az NHL-ben az agyrázkódások miatt. A látszat ellenére ez nemcsak vaskos dollárkötegekről szól, hanem olyan problémára hívja fel a figyelmet, amely a hoki minden szintjén létezik. Gabriel Landeskog, a Colorado Avalanche fiatal csapatkapitánya a The Players’ Tribune-ben írt az agyrázkódásról alapos cikket, amelyet a sportág magyarországi szereplőinek és rajongóinak is érdemes lehet megismerniük.

???

Két dologban biztos lehetsz, amikor a Sharks otthonában lépsz pályára: hangos lesz ? és fizikailag nagyon kemény. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor 2013 januárjában ott játszottunk. Az első harmad vége felé a semleges zónában vittem a korongot, amikor láttam, hogy ?Jumbo? Joe Thornton közeledik, hogy elzárja az utamat. Elkanyarodtam a palánk mellé, hogy elkerüljem az ütőjét, de közben az élére állt a korong. Egy másodperc töredékére néztem le, hogy visszaszerezzem felette az irányítást. Amikor felemeltem a fejemet, minden elsötétült.

Hallottam a tömeg ordítását, ahogy lassan feltápászkodtam. Az ütközéskor elvesztettem az ütőmet, és mivel nem találtam, lekorcsolyáztam a padra, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem akartam még több okot adni a nézőknek az ünneplésre. Amikor kiültem a padra, már tudtam, hogy elkaptak. Az orromból ömlött a vér, a térdem is befordult. Amikor besántikáltam az öltözőbe, még csak a térdem miatt aggódtam, a fejemmel nem foglalkoztam. De amikor ilyen keményen leütköznek, tudat alatt tisztában vagy vele, hogy a fejeddel is baj van. Egyszerűen nem létezik, hogy egy ilyen ütközést az agyad minden további nélkül megússzon. De abban a pillanatban a fejem mégsem fájt. Az agyrázkódásnak nem éreztem jelét. A stáb kitisztította a törött orromat, a térdemre kaptam egy rögzítést, és mentem vissza játszani.

Azok az emberek, akik olvassák ezt, és még soha nem hokiztak, talán nem értik, mire gondolhattam. Egészen őszintén akkor csak ez járt az eszemben: ?Te vagy ennek a csapatnak a kapitánya. Menj vissza a társaid közé.?

Az előző nyáron az edzőtábor kezdete előtt Torontóban pihentünk pár baráttal, amikor kaptam egy hangüzenetet a csapattársamtól, Milan Hejduktól. Nem vártam semmilyen hívást tőle. A kétezres évek elején, stockholmi gyerekként gyakran láttam őt a tévében a hősömmel, Peter Forsberggel játszani. Így amikor draftolt az Avalanche, már ismertem őt, ráadásul volt szerencsém mellette ülni az öltözőben. Igyekeztem mindent megjegyezni, bármit csinált. Meghallgattam az üzenetet. Milan azt mondta: ?Gabe, szólj, mikor jössz Denverbe, beszélni akarok veled.?

Gondoltam, ez csak egy játékosok közötti megbeszélés lesz, amire mindenkit elvárnak. 19 éves voltam, túl az első évemen az NHL-ben, úgyhogy már nagyon vártam, hogy visszatérjek Coloradóba, és újra a fiúkkal lehessek. Amikor megérkeztem Denverbe, Milan küldött egy sms-t, hogy másnap reggel a jégpályán vár. Kiértem a csarnokba, és láttam, hogy majdnem üres a parkoló. Gondoltam, biztos korán érkeztem. Aztán bementem az irodába, ahol csak Milan és az edzőnk, Joe Sacco volt.

Fogalmam sem volt, mi történik, de igyekeztem pókerarcot vágni. Mindannyian leültünk, Milan elkezdett beszélni, én meg fel sem fogtam, hogy mit mond: ?Tudod, Gabe, az én karrieremnek lassan vége, és azt gondolom, te lehetnél az, aki követ engem a csapatkapitányi poszton.?

Ez tényleg a semmiből jött. Még pletykát sem hallottam ennek a lehetőségéről. Nem is tudtam, mit gondoljak. Az első sokk után elöntött a büszkeség. Annyira megtisztelő volt, hogy Milan és a szakvezetés úgy gondolta, én vagyok a legalkalmasabb a feladatra. Az NHL történetének legfiatalabb kapitányát meg csinálták belőlem. Emlékszem, a megbeszélés után még a parkolóból felhívtam apámat, hogy elújságoljam neki, mi történt, de elakadt a szavam. Őt is ugyanúgy sokkolta a hír. Attól a naptól kezdve óriási felelősséget éreztem, hogy megüssem a mércét, amit az Avalanche korábbi kapitányai ? mint Milan, Adam Foote vag Joe Sakic ? állítottak elém.

Két dolog van, amire minden kapitány örökké emlékszik: az első alkalom, amikor meglátja a C betűt a mezén, és az első, csak játékosoknak szóló megbeszélés. Először, azt hiszem, 15 másodpercet beszéltem, mielőtt továbbadtam volna a szót Paul Stastnynak vagy egy másik veteránunknak. Remegett a szám széle. Azt sem tudom már, miről beszéltem. Csak arra emlékszem, hogy igyekeztem mindenkinek a szemébe nézni és valami értelmeset mondani.

Fiatal kapitányként tudtam, hogy elsősorban a jégen lehetek vezére a csapatnak. Úgyhogy amikor San Joséban megkaptam azt az óriási ütközést, nem sokkal a lockout miatt csonka 2012/13-as idény kezdete után, semmi sem tudott visszatartani a játéktól. Utólag visszagondolva: lehettem volna okosabb is.

A meccs után elrepültünk Edmontonba, és amikor másnap reggel felébredtem a hotelszobámban, a fejem lüktetett. Mintha két betontömb nyomta volna a koponyám két oldalát. Az ébresztőóra csengése gyilkos volt. Amikor lenéztem a mobilomra, hogy hívjam az edzőmet, a fénye annyira bántotta a szememet, hogy le kellett kapcsolnom. Bármilyen hülyén hangzik, amikor az edzőnk megkérdezte, hogy érzem magam, ösztönösen annyit válaszoltam: ?Á, teljesen jól vagyok.? Szerencsére annyit azért bevallottam, hogy fáj a fejem. Rögtön mondta, hogy menjek el a jégpályára, hadd vizsgáljanak meg. Magamban még mindig arra gondoltam, hogy aznap este játszani fogok. De amikor felfeküdtem az edző asztalára, és meredt szemekkel elkezdtem bámulni a plafont, a neon fénye teljesen kikészített. Egy törölközőt kellett az arcomra tennem, annyira zavart a fény. Még csukott szemmel is.

Olyan volt, mintha a rendes fejfájás mellett a szemhéjam mögött külön is fájna valami. Mint egy dupla fejfájás. Aztán hallottam a fiúkat nevetni, viccelődni az öltözőben, és a zaj irritált. Ez volt a legborzasztóbb, hiszen az egyik ok, amiért egy hokis a legjobban szeret minden nap kimenni a jégpályára, az az, hogy hallja az ugratásokat. De most tényleg zavart. Ha ez nem lett volna elég, mind a húsz csapattársam bejött az edzőibe, egyik a másik után, és mind azt kérdezték, hogy vagyok. A támogatásukról akartak biztosítani, de mégis kemény volt, mert nem lehettem a segítségükre, csak igyekeztem hősies képet vágni, és hazudni az állapotomról. ?Semmi baj, srácok, holnap estére kutya bajom se lesz.?

Ebben a világban minden a pillanatról szól. Ha valaki búslakodik az öltözőben, az pillanatok alatt átragad a többiekre. Ennélfogva állandóan arra törekszel, hogy pozitív energiákat árassz. Inkább nem ismered be, hogy szenvedsz valamitől, nehogy lehúzd vagy megzavard őket.

Az agyrázkódás fizikailag is fájdalmas, de a mentális gyötrelem veszélyesebb következményekkel járhat. Nem tudod, hogyan fogalmazd meg a fájdalmat, amit érzel, hogy hogyan értesd meg velük, és nem is akarod, hogy tudjanak róla. Olyan, mintha be lennél zárva a saját kis buborékodba, és nem tudod, hogyan szabadulj. Szerencsére a csapat orvosai elküldtek egy specialistához, hogy kiderítse, mi van. Még aznap visszarepültem Denverbe, hogy egy alapos kivizsgálásnak vessem alá magam. A doktorok agyrázkódást diagnosztizáltak, ami után egy sor szigorú szabályt kellett betartanom annak érdekében, hogy az agyam felépüljön. A legdurvább az volt, hogy az első héten egyáltalán nem is tévézhettem.

Az arénába se mehettem ki, mert a 20 ezer ember által keltett zaj semmi esetre sem segítette volna a gyógyulásomat. Ez azt jelentette, hogy nem is nézhettem a csapatomat. Aki hokizott valaha, tudja, milyen nehéz ez. Aki soha nem jégkorongozott, az gondoljon vissza arra, milyen volt, amikor kisgyerekként beteg lett, és egy egész hetet ki kellett hagynia a suliból. Állandóan arra gondol az ember, hogy éppen mit csinálnak a barátai, milyen viccekről marad le. Nekem pont ugyanilyen volt.

Az első hét után rövid, 15 perces intervallumokra nézhettem tévét. Emlékszem, este hat körül ültem a denveri házamban a barátommal, Johannal, és szólnom kellett neki, hogy kapcsolja le a tévét. Majd minden fényt a házban. Johannak ez nem okozott problémát, de aztán kitalálta, hogy valami gyenge fény mégis kéne, hogy lássunk. Úgyhogy bekapcsolta az elektromos kandallót a sarokban. Pár perc után azonban így szóltam hozzá: ?Bocs, de ezt a fényt is ki kell kapcsolnunk.? Johan felnevetett. Azt hitte, csak szívatom. Meg kellett mondanom neki, hogy sajnos nem, komolyan beszélek, a pislákoló fények is zavarnak, nem bírom őket elviselni. Kikapcsolta, teljes sötétségben ültünk.

Csak azért mesélem el azt a történetet, mert azok az emberek, akiknek soha nem volt agyrázkódásuk, el sem tudják képzelni, min megy ilyenkor keresztül az ember. Ez nem az ő hibájuk. Ha az ember fiatal, és először jelentkeznek ezek a tünetek, már önmagában az is nehézséget jelent, hogy érthetően elmondjuk, mit érzünk. Egy 18 éves hokis számára nem jelent gondot, hogy egy szalagszakadásról vagy egy törött orról meséljen, de azt körülírni, hogy milyen a ?mentális köd?, nehezebb.

Nekem szerencsém volt, hogy az ország legjobb edzői és orvosai viselték gondomat, de képzeljünk el egy fiatal játékost, akinél Manitobában vagy Floridában jelentkeznek ugyanezek a tünetek ? képzeljük el, ő mennyire elveszettnek érezheti magát. Nem azért írom ezt a cikket, hogy arról beszéljek, milyen veszélyes játék a hoki. Éppen ellenkezőleg. Azt akarom, hogy a gyerekek és a szüleik is megértsék az agyrázkódás utáni tünetek összetettségét, és arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha komolyan vesszük ezt a sérülést, és elegendő időt hagyunk a gyógyulásra, le lehet győzni.

11 meccset hagytam ki annak érdekében, hogy teljesen felépüljek az agyrázkódásból. Meg kell mondjam, brutális volt. Minden nap meg kellett küzdenem azzal az érzéssel, hogy magukra hagytam a csapattársaimat. De ezt kellett tennem. Sokat beszélünk az agyrázkódás megelőzéséről és a különböző protokollokról ? ami teljesen rendben is van. Arról azonban ritkábban esik szó, hogy milyen veszélyes az elképesztő nyomás, ami a játékosokat mielőbbi visszatérésre ösztönzi.

Mint a legtöbb profi sportoló, én is azt hittem, hogy ha valamid nem tört el, nem kell meccset kihagyni. Emiatt iszonyatos feszültséget pakoltam magamra, és azt hiszem, ez minden sportágra egyformán jellemző. Nagyon fontos, hogy különbséget tudjunk tenni egy fejsérülés és a 82 meccses alapszakasz során elkerülhetetlenül összeszedett zúzódások és duzzanatok között. Ha a fejeden sérültél meg, le kell győznöd az érzést, hogy olyan gyorsan térj vissza a játékhoz, amennyire csak lehetséges. És ez az a pont, ahol a környezet támogatása életbevágó.

Már ma is tapasztalható egyfajta kulturális változás az NHL öltözőiben. Annyi csapattársam jött oda hozzám, és mondta: ?Türelmesnek kell lenned ezzel a dologgal. Hagyj időt a visszatérésre. Teljesen egészségesen van rád szükségünk.? Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos volt ez nekem. Ha csak egyetlen csapattársam is azt mondta volna, ?haver, nagy szükség lenne a visszatérésedre, nehéz helyzetbe hozol bennünket?, nem is tudom, hogy akkor lett volna elég türelmem kivárni a teljes gyógyulásomat.

Nemcsak az NHL-es, egyetemi vagy junior játékosoknak írom ezt a cikket, hanem azoknak a fiatal játékosoknak is, akik talán hallották már a barátaikat fejfájásra panaszkodni, vagy arra, hogy mennyire zavarja őket az öltözőlámpa fénye. Az ilyet nem szabad elengednetek a fületek mellett. Mondjátok el az edzőtöknek vagy a szüleiteknek, hogy mi történt a csapattársatokkal.

Az egyik dolog, amit megtanultam a vezetői szerepről, az, hogy a csapatkapitányság nem mindig a túláradó lelkesedésről szól, vagy arról, hogy óriási beszédeket tartunk. Van, hogy az kell, hogy figyelj a csapattársaidra, és vedd észre, hogy min mennek éppen keresztül. Ebbe beletartoznak a nem látható sérülések ? amikkel nem vérzik össze a mezt, mint a törött orrom. A törött csontokkal ellentétben az agyrázkódás láthatatlan, ami azt is jelenti, hogy a hokis közösségben mindenkinek újra kell gondolnia, mit értünk harcos mentalitáson. Ha továbbra is becsukjuk a szemünket, azzal azt közvetítjük, hogy kivárni a felépüléshez szükséges időt nem helyes dolog, vagy hogy ez a gyengeség jele. Fel kell lépnünk, fel kell szólalnunk ez ellen.

Amikor Johannal ültem a sötétben, és képtelen voltam a saját csapatomat nézni a tévében, az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, az volt, hogy egyszer visszatérhetek a jégre, és újra azt csinálhatom, amit szeretek. Az agyrázkódás volt a legkeményebb sérülésem, amin keresztül kellett mennem, de aztán jobban lettem. Két hónap után visszatértem a jégre, és maximálisan, száz százalékosan tudtam segíteni a csapatomat.

A kulcsszó a száz százalék. Nem tehetek róla, semmit nem tudok 80 százalékkal csinálni. Csak úgy tudok játszani, ha érzem a kontaktot. Néha bele kell ütköznöm a palánkba, vagy akárhogy, de egyszerűen éreznem kell, hogy a pályán vagyok. Az első meccsemen is mindent beleadtam, úgy dobáltam a testemet, mintha teljesen ép játékos lennék. A végén levettem a szerelésemet az öltözőben, és minden porcikám sajgott. A fejem rendben volt, de mindenem fájt. Úgy éreztem magam, mint egy vénember.

A hokisok megtanulják szeretni ezt az érzést. Nincs jobb. Olyan volt, mint az első napok Coloradóban, 18 éves gyerekként, amikor ott ültem a konditeremben, és néztem Paul Stastnyt, ahogy ?aktiválja? a testét edzés előtt. Minden elképzelhető nyújtást megcsinált, hogy bemelegítse a csípőjét és a hátát, még azelőtt, hogy egyáltalán beöltözött volna ? az összes olyan mindennapi rutint, amit a veterán játékosok csinálnak, hogy felkészítsék a testüket. Naiv kölyökként ezt viccesnek találtam. Paul rám nézett és így szólt: ?Csak várjál, kölyök. Egy nap te is megöregszel.? 26 éves volt akkor.

Ezek azok a dolgok, amiket az emberek többsége nem is lát. Egy jégkorongos ezekkel veszi fel a harcot szezon megpróbáltatásaival szemben. Ez maga a harcos szellem.

De az agy más dolog. Abból csak egy van. Ha nem vigyázol rá, hosszú időre megszenveded a következményeit. Ha homályosan látsz, vagy egy sötét szobában ülve azon merengsz, mi lehet a bajod, azonnal menj orvoshoz. Fordíts annyi időt a felépülésre, amennyi csak szükséges.

Ha bárki azt mondja, ez a gyengeség jele, nyugodtan mondhatod neki: akkor Gabe Landeskog is egy gyenge fickó.