Matt Cullen, a Stanley Kupa-győztes hokisapuka

Az idei Stanley Kupa-döntő egyik meg nem énekelt hőse a 40. évében járó Matt Cullen, aki a negyedik sor centereként törött lábujjal is hatalmas munkát végzett a Pittsburghben. Alábbi írásával  a párharc előtt jelentkezett a The Players? Tribune-ben. Ekkor még nem tudhatta, sikerül-e kielégítenie kritikusait.

A kutya összeszarta a padlót. Annyira ideges volt a hangulat a házamban a Tampa elleni hetedik meccs előtt. A gyerekek is megőrültek. Nem bírták kezelni a helyzetet. A kutya tudta, hogy valami nincs rendben. A srácaim hat-, hét- és kilencévesek, ők a legnagyobb hokirajongók a Földön. Tényleg el sem tudja képzelni senki, hogy mennyire. A nap minden órájából 45 percet a pincében töltenek, szétlövést játszanak mini ütőikkel.

Egy átlagos meccsnapon hétkor kelek. Ekkor a gyerekeim már a kanapén ülnek, és nézik az NHL-t. Minden reggel. Nincs kivétel. Szakértők. Sütök egy kis bacont, leülök a kávémmal, közben ők összefoglaló elemzést adnak nekem arról, mi történt előző éjjel: ?Apa, az a srác valami elképesztőt kontrázott. Te nem is tudnád utánacsinálni.? Nagyon vicces.

De jobb, ha még korábbról kezdem.

A legjobbak ugyanis a meccsnapok előtti esték. Ilyenkor közösen nyújtunk. Egész pályafutásom alatt csináltam nyújtó gyakorlatokat a meccsnap előtti este, lefekvés előtt, hogy ellazultan térjek nyugovóra. Aztán a gyerekek is elkezdték csinálni velem, és ez azóta is így van. Ha már ágyban vannak, mire hazaérek, akkor is mindig mondják: ?Apa, nem nyújtottunk!?

Úgyhogy a négy Cullen alsóneműben nekiáll nyújtani, és közben megbeszéljük, másnap a meccsen hova kell lőnöm a korongot. Playoff idején mindig azzal búcsúznak: ?Apa, este a fiúknak igazán keményen oda kell tenniük magukat, oké?? Én mondok valami olyasmit, hogy ?oké, értettem, biztosak lehettek benne?. Aztán mikor kiérek a pályára, Phil Kessel megkérdezi: ?Na, mit mondanak a srácok? Mire jutott az elemzés?? Mire röviden ismertetem a szakértői jelentés lényegét, ő pedig fuldokol a nevetéstől.

Szóval azt tényleg nem tudják elképzelni, mi volt otthon a konferenciadöntő hetedik meccse előtt. A gyerekek több videót néztek meg a Tampáról, mint én magam. Ki akartam vinni a szemetet, amikor a középső, Wyatt odajön hozzám, és azt mondja: ?Apa, hova fogsz lőni ennek a Vasziljevszkij fiúnak? Nagyon kemény formában van. A blokkoló oldalra kéne lőnöd. Mi erre jutottunk.?

Azt hiszem, én voltam a legkevésbé ideges a családban.

Az egész rájátszás mókás volt. Hihetetlen belegondolni, hogy milyen kevésen múlt, hogy az egész egyáltalán meg se történjen. Tavaly ilyenkor azt gondoltam, talán vége a karrieremnek. Nashville-ben voltam. A Chicago kivert minket a hatodik meccsen. Elég érzelmes nap volt. Emlékszem, kerestem egy csendes helyet az öltözőben, és jó barátommal, Mike Fisherrel elmélkedtünk egy hosszú karrieren. Szép volt, jó volt hangulatban voltunk. Úgy értem, sose akarod, hogy vége legyen ? de realista voltam. 38 éves múltam. A gyerekeim hihetetlen tempóban nőttek. Abba az életkorba léptek, amikor már nem fair velük szemben rendre kivenni őket a suliból, és mindig másik városba költözni.

Úgyhogy a család hazament Észak-Dakotába nyáron, azt gondolva, hogy ennyi volt. A dolgok vége mindig kicsit ijesztő. A feleségemmel igyekeztünk pozitívan tekinteni a jövőbe. Sokat imádkoztunk. Emlékszem, egy napon azt mondta: ?Nos, talán adódik valami jó lehetőség.? Pár nappal később felhívott Jim Rutherford, a Penguins általános igazgatója. Jimmel együtt nyertük meg a kupát 2006-ban, amikor ő a Hurricanes GM-je volt. Rutherford az egyik legőszintébb ember a hokiban. Most se köntörfalazott, nyíltan közölte, kire van szükségük: egy negyedik soros centerre. Valakire, aki vezér tud lenni az öltözőben. Akit lehet mozgatni le és föl a sorok között, ha a sérülések úgy kívánják.

Azt kérdezte: ?Megvan még benned a tűz?? Két másodpercet gondolkodtam a válaszon. Nem kellett többet. Láttam, Jim milyen komolyan gondolja a Stanley Kupa megnyerését, amikor nyáron megszerezte a csapatnak Kesselt. Ha hozzávesszük, hogy Pittsburgh igazi hokiváros, és hogy a srácaim egy öltözőben lehetnek Sidney Crosbyval és Jevgenyij Malkinnal, tényleg könnyű döntés volt, nem igaz?

25 perccel később megkötöttük az üzletet. Utána a tennivalók könnyebbik része az volt, hogy megmondjam a gyerekeknek: ?Megint költöznünk kell, de tudjátok mit? Siddel és Genóval fogok együtt játszani!? Az már nehezebb volt, hogy részletekbe menően elrendezzünk mindent, az iskolától a költözésig. Ez nagyobb teher a feleségek, mint a játékosok vállán. Az emberek nem is tudják, mennyi logisztika van minden költözés mögött, főként a karrier vége felé, amikor a gyerekek már nagyobbak.

Szerencsére a Penguins épített egy új edzőkomplexumot 80 millió dollárból, organikus kerttel, számítógépteremmel, családi pihenőszobával, mindennel, amit csak el tudsz képzelni, hihetetlen. Igazán családias légkört teremtettek. Úgy döntöttünk, nem éri meg beiskoláztatni a gyerekeket, miután úgyis csak egy évről van szó. Nem akartuk, hogy összebarátkozzanak más gyerekekkel, hogy annál fájdalmasabb legyen a búcsú. Arra gondoltunk, több értelme van, ha tanárt fogadunk melléjük, és magántanulók lesznek. Trevor Daley ugyanebben a helyzetben volt, miután elcserélte a Chicago. Úgyhogy az ő fia és az én három srácom együtt tanultak az edzőkomplexumban, hetente kétszer.

Olyanok voltak, mint egy kis farkasfalka. Állandóan az épület körül bóklásztak. Szünetben koriztak vagy futottak a csarnok körül. A kisgyerekek számára ez maga az álom. Vicces sztori, egyszer ott szaladgáltak az öltöző környékén, amikor a tanáruk rájuk szólt. ?Hé, srácok, tudjátok, ki az ott?? A gyerekek odanéztek, és láttak egy idősebb úriembert elegáns pulóverben és szemüvegben. De nem ismerték fel. Megkérdezték: ?Ki? Az a magas ember ott?? ?Igen, felelte a tanár, az ott Mario Lemieux.? Ettől megőrültek. Wyatt így kiáltott: ?Mario?!??

Természetesen ismerték őt a YouTube-ról, könyvekből, újságokból, de elsőre nem ismerték fel élőben. Annyira izgatottak lettek. Odamentek hozzá, képeket készítettek, minden ilyesmi. A középső fiam alig hitte el. Ő az ott a kép legalján.

Ebben a szezonban minden kerekké vált. Apám középiskolai hokiedző volt Észak-Minnesotában, a gyerekkoromat öltözőkben töltöttem. Itt jegyeztem el magam a hokival, bár akkoriban nem sok NHL-meccset néztünk a tévében. Számomra a középiskolás játékosok voltak az istenek, még ha rendszeresen szívattak is az. Soha nem tekintettem úgy magamra mint leendő NHL-játékosra. Arról álmodoztam, hogy egyszer a gimis csapatban játszhatok. Ez a Virginia Blue Devilst jelentette. Később, 10 éves korom körül elköltöztünk, és akkor minden a Moorhead Spudsról szólt (a kabalafiguránk egy óriási mosolygós krumpli volt, ami elég vicces).

Amikor a csapat felment a jégre, a két bátyámmal az öltöző mögött maradtunk, és minihokit játszottunk a csapatorvossal. A mai napig tisztán emlékszem arra, ahogy meccsnapokon konfettit készítettünk, hogy megszórjuk a játékosokat a győzelem után.

A hoki az egyetlen, amihez értek. Nem tudom a gyerekeimnek megtanítani, hogyan verjenek be egy szöget, vagy hogy hogyan kell lombházat építeni. A hoki az egyetlen, amit adni tudok nekik. Őszintén szólva nem is remélhettem volna jobb dolgot annál, hogy Jim tavaly nyáron felhívott.

És ahogy Wyatt felkiáltott: ?Mario?!?!?

Van egy kis eredménytáblánk a házban. Kis kapus sisakokkal jelöljük, melyik csapat hogyan áll. Minden nap a reggelinél az egyik fiam szól: ?Apa, add oda a telefonodat. Meg akarom nézni az új állást.? Majd az eredmények alapján tologatják a sisakokat.

Nos, a szezon elején volt egy durva helyzet. A két legkisebb reggelinél ránézett a táblázatra, és könny szökött a szemükbe. ?Apa, nem vagyunk a rájátszásban.? A penguinses minisisakot le kellett húzniuk a playoffvonal alá. Édes istenem. Meg voltak döbbenve. Nagyon nehéz nap volt. Azt mondtam nekik: ?Fiúk, ez még csak a 30. forduló. Vissza fogunk kerülni.? Most már csak két sisak van versenyben. Nem tudom, hogyan fogják feldolgozni a döntőbe jutást. Egyre babonásabbak lettek, ahogy mentünk előre a rájátszásban. Minden meccsen ugyanazt a ruházatot kellett viselniük.

A mérkőzések után együtt megyünk haza, és ez igazán vicces dolog. Ezek a srácok a legkeményebb kritikusok. A Washington elleni negyedik meccsünk után autóztunk az otthonunk felé, és én nagyszerűen éreztem magam. Kontrából lőttem egy gólt. Drámai körülmények között, a hosszabbításban nyertünk. Ám korábban volt egy felső kapuvasam is. Óriási hiba. Az első dolog, amit Wyatt mondott, amikor beszálltam az autóba: ?Apa, hogy hagyhattad azt ki? Be kellett volna lőnöd. Hatalmas lehetőség volt, apa.?

Semmi adj egy ötöst. Semmi ölelés. Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Csak rázta a fejét: ?Hogy hagyhattad azt ki?!?

A Stanley Kupánál kevesebbel nem fognak megelégedni. Meglátom, mit tehetek.