Korszakhatár előtt áll a MOL Liga?

Több hír is napvilágot látott az utóbbi időben, amelyek arra késztettek bennünket, hogy gondolkodjunk kicsit a magyar bázisú bajnokság jövőjéről. Melynek végén bizonyos ? szerintünk fontos ? következtetések levonásáig jutottunk.

Az előző, sok tekintetben viharosnak, de végeredményben sikeresnek bizonyult szezon során is megesett, hogy filozofálgatásba bonyolódtunk a témában. Ezen alkalmakkor jellemzően arra jutottunk ? meglehet, vannak olvasóink, akik már unják a megfogalmazást ?, hogy egy A csoportos országnak akként is kell viselkednie. Ez akkor is igaz, ha Szentpétervár után ismét a divízió 1/A-ban kell helytállnunk ? hogy átmenetileg, vagy sem, 2017 áprilisában kiderül. Egy biztos, csapatunk és jégkorongunk hozzáállását és teljesítményét látva nincs okunk kételkedni magunkban.

De mit is jelent ez az A csoportosozás?

Azt, hogy megítélésünk szerint csak akkor egészséges egy ország jégkorongja, ha erős, színvonalas, fejlődőképes saját bajnokságra támaszkodhat. Ez nem valami általános érvényű, mozdíthatatlan igazság. Kedvenc sportunk folyamatosan alakul, formálódik, a különböző országokban eltérő modellek érvényesülnek, sok helyütt a regionalitás teremti meg az előrelépés motorját. Gondoljunk a lettekre vagy a szlovénokra: nem biztos, hogy előbbiek a KHL, utóbbiak az EBEL nélkül képesek lennének a megfelelő szinten teljesíteni. Esetükben szerény méretű hokiországokról van szó, szűk bázissal, ehhez képest extra minőségű felépítménnyel.

Fotó: Mudra László

Gondolhatunk magunkra is. Százszor leírtuk 2008 óta, hogy Szapporóhoz, jégkorongunk e jelentős ugrásához igenis nagy szükség volt a Volán EBEL-kalandjára. Nem csupán azért, mert az aranygeneráció és az utánuk jövők másmilyen terhelést, gyorsabb és koncentráltabb játékot tanultak a szomszédban. Azért is, mert a fehérváriak helytállása több tekintetben példaadónak bizonyult más klubok és hokink egésze számára, illetve a sportág további népszerűsödéséhez, a nézőszámok növekedéséhez is nagymértékben hozzájárult.

A jégkorong fejlődése mindazonáltal nem pusztán ugrásokban, mérföldkövekben mérhető. Miközben számon tartjuk Szapporót, Zürichet, Krakkót és Szentpétervárt, nem szabad megfeledkeznünk a hétköznapokról és az aprómunkáról. Emezek nélkül nem jöhetnének létre amazok. Ahogyan Volán, EBEL és egyre ügyesebb fiatal légiósok nélkül nincs Krakkó és Szentpétervár, úgy komoly utánpótlás és fejlődőképes magyar bázisú bajnokság nélkül sincs.

Ezen a ponton rá is kanyarodhatunk a MOL Liga-témára.

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy a válogatott haladása egyenes következménye, tükörképe-e a MOL Liga fejlődésének, sajnos nem tudunk tisztán pozitív választ adni. Amikor a közös pontvadászat elindult ? nem kevesebb, mint tíz csapattal ?, akkor közép- és hosszú távon látványosabb fejlődést vizionáltunk mindannyian. Több csapatot, több izgalmat, több nézőt. Mindenből többet, mint ameddig a mögöttünk hagyott szűk évtized alatt eljutottunk. Nem degradálni akarjuk ? megnyerni őt nagy dicsőségnek számított mindig ?, kicsit mégis mostohagyermek maradt a ligánk. A néhány stabil résztvevőn túl csapatok jöttek és mentek, egyesek gyengültek, mások felemelkedtek, és akik észrevehető-megsüvegelendő erősödésre voltak képesek, tüstént elvágyódtak innen. Mondván: a MOL Liga sem kiemelkedő szakmai kihívásokat, sem piaci eredményeket nem hoz.

Annyira naivak nem vagyunk, hogy ezzel mindenáron vitatkozzunk. Tudjuk, hogy sok-sok meccs megy itt le pár száz néző előtt, látjuk, hogy sok jégcsarnokban hirdetések is alig vannak a palánkokon. Tisztában vagyunk vele, hogy ósdi körülményekre nem épülhet 21. századi jelenség. Azt, hogy a 2015/16-os playoff legélesebb meccseire  megteltek a nézőterek, örvendetes, de amíg nem lesz így az alapszakaszban is, addig csak mérsékelten van okunk örvendezni.

Ezzel együtt is történtek viszont dolgok, amelyek láttán-hallatán felkaphattuk a fejünket. Az egyik, hogy az előző idényben bőven voltak mérkőzések, amelyek tempója és színvonala egy napon volt említhető az egyelőre ideálnak tekintett EBEL-találkozókéval. Ezen a téren elsősorban az újonc MAC Budapest és az immár kétszeres bajnok Miskolc vitte a prímet, de kitett magáért a Fehérvár AV19 is. A másik, hogy a bajnokságunk érzékelhetően vonzó lett a régió más országaiban.

A Medvescak Zagreb és Szerbia érdeklődését magától értetődően látjuk rendkívül pozitív jelnek, ahogyan azt is, hogy a Dunarea Galati immár hosszú ideje pedálozik, hogy bekerüljön közénk. Fontos ezt nyugtázni és rögzíteni: Magyarország szinte észrevétlenül a régió egyik központjává vált. Pontosabban, minden adottnak látszik ahhoz, hogy azzá váljon. Különösen figyelemre méltó eközben, hogy a horvátok az osztrák?olasz AHL és a MOL Liga közt ingadoznak, és a jelek szerint szívesebben választanának bennünket.

Hadd húzzuk alá még egyszer: tudjuk, hogy környékünk másik regionális bajnokságától, az EBEL-től messze vagyunk. Nem a KHL-es Medvescak szeretne hozzánk közeledni, hanem a tartalékcsapata, igaz, a válogatott fele-kétharmada náluk játszana. Ugyanez a helyzet a szerbekkel, onnan a szelekció jönne lényegében. Nem A csoportos, nem divízió 1/A-s, hanem divízió 1/B-s és 2/A-s jégkorongok látnának fantáziát abban, hogy a segítségünkkel-közreműködésünkkel emelkedhessenek. Csakhogy ebben semmi kellemetlen nincsen. Ellenkezőleg: büszkék lehetünk arra, hogy a környező országokban erősnek látnak bennünket. Olyanoknak, akik központi szerepet játszhatnak egy előremutató konstrukcióban.

Az sem rendkívüli, hogy hajlamosak vagyunk lefelé nézni a romániai, a horvát és a szerb jégkorongra. Elvégre az sem különös, hogy miként ők felénk pillantgatnak, mi az osztrákok, a szlovénok és a szlovákok irányába törekednénk. Mindenki a komolyabb kihívásokat keresi, azoktól reméli az izgalmas impulzusokat és az újabb pluszokat. Igen ám, de látni kell, hogy a nálunk erősebbek számára mi soha nem leszünk fontosak. Mi mindig csupán a szegényebb-mulyább vendégeik leszünk, akik addig érdekesek, amíg így vagy úgy hasznosak. Vagy azért, mert fizetünk, vagy azért, mert piacot teremtünk nekik.

Ezzel szemben ami a miénk, amit mi irányítunk, aminek mi vagyunk a gazdái, azt nem veheti el tőlünk senki. Azt csak mi pocsékolhatjuk el. Ha nincs stratégiánk, ha nem vagyunk tisztában a közös szempontokkal, ha nem dolgozunk össze, ha nincs együttes fellépés.

A magyar jégkorongnak ? különös tekintettel a mind népesebb új generációkra ? versenyre van szüksége. Ha el is fogadjuk, hogy a legjobbaknak az EBEL- vagy az Extraliga-szint jelenti a kihívást ? bár amennyiben nem az azonnalban gondolkodunk, egyre erősödnek ezzel kapcsolatos kételyeink ?, a szélesebb bázisról akkor sem szabad megfeledkeznünk. Márpedig ha ez a bázis gazdagabb, érdekesebb, kompetitívebb mezőnyben méretik meg, az igenis színvonal-, teljesítmény- és népszerűség-emelkedést hozhat.

Nem biztos, hogy egyszerre és kapásból. Egyértelmű, hogy a Galati, a Medvescak és a szerbek belépésével, egy 12 csapatos MOL Liga felállásával még nem ütne be ripsz-ropsz a Kánaán. Erről szó sincs. Amit mondani akarunk, annyi, hogy végre lépésről lépésre kellene okoskodnunk. Kitalálni, hogy az idén eddig akarunk eljutni, jövőre addig, öt év múlva meg már amott szeretnénk tartani. A magyar EBEL maximum nemzetköziségében jöhet létre hamarjában, színvonalában még nem. Ahhoz rengeteg munka kell. De ha az osztrák vonal nem megy, ha a szlovák necces, ha a lengyel nem létezik, akkor meg kell csinálni a magyar vonalat. Sőt: ha azok léteznének, akkor is meg kellene. Ideje más feltétlen dicséretét és önmagunk szidását, kárhoztatását befejezni, az együttműködést, a közös kitörési pontokat keresni. Ennyi, ami fontos.

Ez az, amiben óriási a felelőssége magának a MOL Ligának, az azt alkotó kluboknak ? nekik különösen ? és a Magyar Jégkorong Szövetség új vezetésének. Az ugyanis nem egy elvont kérdés, hogy korszakhatárhoz érkeztünk-e. Az ilyesmi ennél egzaktabb. A változásokat nem elszenvedni kell, hanem felismerni a természetüket, és alakítani azt, amire ráhatásunk lehet. Magyarán: a korszakhatár nem magától jön vagy megy. Mi tesszük őt azzá. Ha tudjuk, bírjuk és akarjuk.