Az a lényeg, hogy mindenki játsszon

Az A csoporttal kiharcoltuk, hogy felfigyeltek a magyar játékosokra, akik így egyre elismertebbek lesznek nemzetközileg is. Persze még mindig nem vagyunk ott, ahol egyszer majd lehetünk. Vas Márton 21 év, 175 válogatottság és 20 világbajnokság után elköszönt a magyar válogatottól. Átbeszéltük a múltat, a jelent és a jövőt.

A 75-77-es generáció több tagja is azt mondta, akkor mondanak le a válogatottságról, amikor úgy érzik, a fiatalok kiszorítják őket. Te miért fejezed be?

Azért kezdtem el ezen gondolkodni, mert az idei szezonom is úgy zajlott, hogy nagyon messze voltam a családomtól. Aztán a válogatott még másfél hónapot rátett. Úgy gondoltam tizenvalahány év után, hogy most már a családot kell előtérbe helyeznem.

Akkor nem szakmai okok voltak?

Egy-két év esetleg még lehet bennem, de nem akarom megvárni azt sem, hogy kitúrjanak a fiatalok. Jönnek fel szépen, úgy gondolom, inkább rutinűrt hagyok magam után, mint játéktudásbelit. A fiatalok tudása szép lassan meglesz ehhez a szinthez.

Mikor döntötted el?

Év közben már kialakult ez a gondolat bennem, hogy ez lesz az utolsó szezonom, amikor utána a válogatottal is fogok menni.

Fotó: Mudra László (MJSZ/jkb.hu)

Milyen éved volt Olaszországban?

Szerintem elég jó. Egy kis költségvetésű csapatban játszottam. A rájátszás első körében sajnos kihullottunk, de hogy az ötödik helyen tudtunk végezni az alapszakaszban, az a Fassának már nagy szó volt.

A klubhokiban maradsz azért?

Majd kiderül, hogy sikerül ez, vagy nem.

Mi az elképzelésed?

Itt keresgélek a környéken. Ha nem tudok csapatot találni, akkor biztos, hogy szögre akasztom a korcsolyát. Nem fogok még egy szezont úgy lehúzni, hogy nincs velem a családom.

Tehát az biztos, hogy itthon maradtok?

Igen. A nagyobbik lányom szeptembertől iskolába jár, őket már nem tudom rángatni úgy, mint eddig.

Akkor nyilván gondolkodtál azon is, hogy ha egyszer véget ér a játékos-pályafutásod, akkor mi lesz utána. Maradnál a hokiban?

Szívem szerint igen. Ha értelmes feladatot kapnék, és abból meg tudnánk élni, akkor nagy örömmel. Ha nem, akkor muszáj olyan munkát keresnem, amiből meg is élünk.

Ha maradsz, mi lennél szívesen?

Edzőként és vezetőként is kipróbálnám magam, de ezek reményeim szerint még kicsit odébb lesznek. Szeretnék azért játszani egy-két évig. Aztán hogy hogyan lesz tovább, arról tényleg fogalmam sincs.

Az A csoportos vb-t hogyan értékeled?

Nagyon jó irányba halad a magyar hoki, jó helyen vagyunk. Szép lassan lépünk előre ezekkel a fiatalokkal, akik jönnek fel, beépülnek, előbb-utóbb vezetővé lépnek elő. Vannak köztük nagyon ügyesek. Az A csoportos szerepléssel kiharcoltuk, hogy felfigyeltek a magyar játékosokra, egyre elismertebbek lesznek nemzetközileg is. Persze még mindig nem vagyunk ott, ahol egyszer majd lehetünk. De ugyanezzel a munkával, amit beleraktak most a fiatalok, akiken látszott, hogy mennyire alázatosan és fegyelmezetten tudtak dolgozni, messze elérhet ez a társaság.

Az összes fiatallal elégedett voltál?

Nagyon fiatalpárti vagyok, és igen, mindenkivel elégedett voltam. Egy rossz szavunk nem lehet a munkájukra, a hozzáállásukra, a teljesítményükre. Hozták azt a szintet, amire ezen a világbajnokságon szükségünk volt. Figyelték az öregeket, hogy mi az, amit még el lehet tanulni, amit rutinszerzésképpen lehet hasznosítani, de ezek a dolgok néhány év alatt úgyis jönnek maguktól. A fejük, a viselkedésük, a munkamoráljuk már profi. Nagyon jó jövőt látok bennük.

Elég jól tudod, hogy milyen fiatalon beépülni egy felnőttcsapatba, hiszen 15 évesen mutatkoztál be a Dunaferrben. Milyen gyerekként bekerülni egy komoly csapatba, és mikor válik igazából kész játékossá egy jégkorongozó?

Én 22-24 évesen nőttem bele igazán. Addig is voltak jó meccseim, hoztam jó dolgokat, de nem volt folyamatosan jó a teljesítményem. Nem is feltétlen ezt várják egy fiataltól, de szerencsére a maiak már sokkal jobb felkészültséggel érkeznek. Jobb helyeken hokiznak. Nálam azért húzódott ilyen sokáig ez az időszak, mert 17 évesen kikerültem Észak-Amerikába egy juniorligába, utána még két szezont lejátszottam Kanadában, ugyanúgy juniorligában. Később azért még bele kellett erősödnöm a felnőttek hokijába. A maiak közül aki itthon játszik, annak nagy előnye, hogy 18-19 évesen a MOL Ligában tud edződni. Végül is a svédek is ezt csinálják, hogy a fiatalokat visszajátszatják a másod- és harmadosztályba, hogy ne csak juniorok ellen menjenek, hanem felnőttek között is. Ezzel a fizikai, technikai, mentális felkészültségük is erősödik. A felnőttek elleni játékra csak a felnőttek között lehet felkészülni. Nagyon jó dolog, hogy a mai fiatalok tudnak folyamatosan játszani a MOL Ligában. Örülök, hogy a MOL Liga is folyamatosan fejlődik, fontos hogy kezd kibontakozni itthon is egy jó bajnokság, láttuk a vb-n, mennyit számít ez a válogatott szempontjából is.

Azt mutatta meg az elmúlt néhány szezon, hogy egy fiatal játékosnak sokkal fontosabb, hogy sok jégidőt kapjon, mint az, hogy erősebb bajnokságban padozzon. Hogy látod ezt?

Ez mindig is így volt. Ez a lényeg. A svéd és a finn is ezért nem a legjobb ligában tartja a fiatalok többségét, hanem alsóbb osztályokban, hogy tudjanak játszani 15-25 percet. Minél több meccsre és jégre van szüksége a fiatalnak, akármilyen szinten is, aztán szép lassan úgyis felhúzzák . Az a lényeg, hogy mindenki játsszon. Ha valaki ül a padon, abból nem fog kinőni semmi.

A másik komoly dilemma, hogy elmenjenek-e külföldre, vagy játsszanak itthon a felnőttben. Neked sokat számított, hogy kint voltál három évet?

Mentalitásban kicsit előrevitt, de azt is hozzá kell tennem, hogy a mai fiataloknak Magyarországon más a látószögük. Ők már látják azt, hogy igenis lehet amerikai egyetemekre menni ösztöndíjjal. Amikor mi kimentünk 1997-ben, egy olyan sötétségbe indultunk el, hogy azt sem tudtuk, hová megyünk, mit csinálunk. Amikor megláttuk a ligát, azt gondoltuk, választhattunk volna kicsit erősebbet is, de azt sem tudtuk, hogyan működik ez, hová kéne menni. Öten összebeszéltünk, Majoross Gergely, Fodor Szabolcs, Hoffmann Attila, Tőzsér Ádám. Kinéztünk egy juniorcampet, ahol esetleg meg tudjuk magunkat mutatni. Ezt végül abban az évben nem tartották meg, úgyhogy egy felnőtt-táborba mentünk át, ahol nem sok junior nézelődő volt, ezért elvittek minket a WSHL ligába. Ami, reméljük, azóta fejlődött kicsit, mert akkor nem volt az igazi. Vay Ádám is ott volt, ő sem dicsérte agyon. Nekem mázlim volt, jó csapatba kerültem, és az edzőmnek volt egy ügynök ismerőse, aki elkezdett velem dolgozni, ő vitt át egy évre rá a kanadai junior A-ba. Az már sokkal erősebb volt, onnan sokan mentek egyetemi bajnokságba. Az angol miatt nekem ez nem sikerült. Ez a mai fiataloknak egy nagyon jó útirány lehet, ha jól beszélik a nyelvet, és szeretnék beiskoláztatni magukat. Ha nem, akkor játszhatnak a MOL Ligában a felnőttek között, és az is nagyon jó tapasztalat. Több jó megoldás létezik, de akkor még nem tudtuk, mi hogyan működik.

Hátvédből csatár lettél, majd csatárból hátvéd. Hogy alakult ez?

Csatárként kezdtem az egész sztorit tízévesen. Kercsó Árpád kezdett belőlem hátvédet csinálni, abból az okból, hogy látta, kevés a feljövő normális hátvéd Dunaújvárosban. 1995/96-ban még csatárként szerepeltem a bajnokságban, a következő szezonban már hátvédként számított rám. Úgy is mentem ki Észak-Amerikába, hátvédként. Kanadában a második évem felénél visszakerültem előre, mert ott csatárhiány volt, ezért szóltam az edzőknek, hogy én korábban sokat játszottam centerben, ha gondolják, próbáljuk ki. Jöttek a pontok, a gólok, jól ment, elöl ragadtam. Aztán Svédországban kétszer is elindultam hátvédként, de végül megragadtam csatárban.

Utólag elárulod, melyik poszton szeretsz jobban játszani, vagy ez tényleg mindegy neked?

Mindegy, soha semmi gondom nem volt azzal, hogy melyik edző hová állít be. Amikor elöl voltam, azt szerettem jobban, most, hogy hátul vagyok, ezt szeretem jobban. Mondjuk így 36 évesen már nem biztos, hogy szívesen váltanék vissza csatárra. Az energia miatt is, meg jobb is hátulról látni, irányítani.

Kik azok az edzők, akik a legfontosabbak voltak?

Mindenféleképpen ki kell emelnem Kercsó Árpádot, nála kezdtem, ő indított el ezen az úton. Pat Cortinát hozzá merném venni, aztán Luciano Basilét, azzal a három évvel, amit kint voltam Brianconban. Diego Scandellát is hozzávenném, és természetesen Rich Chernomaznak is hatalmas tudása és tapasztalata van.

Volt kedvenc sorod?

Az EBEL-es Ladányi, Vas, Sofron, de a Ladányi, Vas, Peterdi sort is hozzá kell tennem. Ez a kettő volt az a tipikus, amikor a másik gondolatát is érzi már az ember.

Igen, ezekben a triókban működött a kémia. Ha ez nincs meg, nagyon hiányzik?

Az hiányzik a legjobban. A legrosszabb, amikor egy olyan sorba kerül az ember, ahol nincs összhang. De hátul is, amikor esetleg egy olyan párom van, akinek a játékát nem tudom olvasni, az is nagyon zavaró. Szerencsére mostanában nem volt ilyen élményem.

Mit tartasz pályafutásod csúcsának?

Nem lövöm le a poént, ha azt mondom, hogy a legnagyobb gólom a Ladányi-passzos Vas-gól volt, amivel feljutottunk először az A csoportba. Mindenképpen a két feljutás és a két A csoport volt a karrierem csúcsa. A legjobb szezonom junior A-ban volt, amikor megnyertük a ligánkat, és elmentünk a Kelet-Kanada-döntőre, ahol másodikok lettünk egy olyan csapat mögött, amelyik az összkanadai bajnokságban döntőbe jutott, talán meg is nyerte. Elég jó helyen voltunk akkor.

Mit javasolsz egy magyar játékosnak? Ha teheti, menjen külföldre?

Először is gondolja végig, hogy miért indul el, és hogy mi a lényeg a számára. Légiósnak lenni nem egyszerű feladat, ezt is meg kell tanulni, ez más minősége a létezésnek. Más idegen helyen lakni, más feladatai lesznek, máshogy kell csinálnia a jégen is sok mindent. Nincs a közelben a család, akihez kötődsz, támaszkodhatsz. Ugyanígy nincsenek ott a barátok, vagy bármi, ami otthonról hiányozhat. És eközben a csapatban elő kell lépni leadernek, mert ha csak olyan leszel, mint a hazaiak, akkor minek tartanának külföldiként?

Az létező jelenség, hogy ha tíz kanadai közé bekerül egy magyar, akkor nem feltétlenül segítik, mert a céljuk nem az, hogy a magyar legyen a legjobb közülük?

Erre csak annyit tudok mondani, hogy amikor először kikerültem Franciaországba, akkor két kanadai mellett játszottam. Közülük az egyik sosem passzolt, a másik meg csak a kanadai társának. Ezzel azt akarom mondani, hogy a kérdésben megfogalmazott jelenség létezhet. De aki érvényesülni akar, annak ezen a problémán is át kell mennie.

Az edzésmunka minősége és intenzitása között volt jelentős különbség, amikor kikerültetek Brianconba?

Basile olyan stílusú edző, mint Cortina volt. Mi Pat edzéseihez hozzá tudtunk szokni. Nem lenne hiteles, ha azt mondanám, hogy külföldön sokkal erősebben edzenek, mint idehaza. Mindenki a saját munkamoráljáért felel, itthon is, kint is. Lehet rossz edzés ott is, itt is. Ha viszont sok ilyen van, akkor a csapat nem játszik jól, nem jönnek az eredmények, és az edzőt meneszteni fogják. De létezhet olyan, amit nehéz bírni. Oroszország felől hallottam, hogy napi két edzésük van, és széttépik az embereket, de ebbe az irányban sosem indultam. Hoki szempontjából általában mindenhol azt kaptam, amit megszoktam előtte. Soha nem volt olyan érzésem, hogy valahol kétszer annyit várnak tőlem, mint amennyit máshol vártak. Vannak persze edzők, akik egy kicsit másképp dolgoztatnak. Van, aki elővesz egy napot, amikor kiköpöd a beled, és utána szép fokozatosan visszavesz és rávezet a meccsre. Én mindig úgy voltam vele, hogy ha más tudja csinálni, akkor én is.

Az előző A csoportos vb-hez képest az állóképességünk fejlődött a leglátványosabban. Mi lehet a következő, amiben közelíteni tudunk ehhez a szinthez?

Ha tényleg komolyabb bajnokságokban tudnak pallérozódni ezek a fiatal srácok, akkor a játék minősége is javulni fog, előrébb fog lépni. Tehát még többet birtokoljuk majd a korongot, és mi is tudunk majd gyorsabban gondolkodni, úgy passzolgatni, ahogy a nagyobb csapatok csinálják.

Ehhez csak az az út vezet, ha jobb bajnokságban játszanak a válogatottjaink?

Ehhez az az út vezet, hogy a játékosaink minél gyorsabb gondolkodásra legyenek késztetve minden nap. Most már semmi más nem hiányzik. Az NHL-es idejön ellenünk, aki a szezonban minden egyes nap ugyanazon a tempón edz, játszik, ehhez mérten nagyon gyors az észjárása. Nincs egy másodperc pihenője sem, mert akkor szétütközik, kap egy olyat, hogy leesik a feje, és lehet, hogy soha többé nem játszhat ott. Hanem tényleg minden nap úgy edz, hogy minél gyorsabban tudjon döntéseket hozni. Ráadásul jó döntéseket kell hoznia, nem szabad hibáznia. Na ez hiányzik még ahhoz, hogy a magyar csapat világszínvonalúra emelkedhessen. Kell 50-100 játékos, aki ilyen ligában edz, és ilyen helyről jön haza a válogatottba. Most egyre több ilyenünk lesz, az a kérdés, hogy mennyi, ez dönti el, hogy milyen gyorsan zárkózunk fel a többiekhez, a többiek mögé vagy elé.

Ezek szerint azt az utat és időt beláthatónak látod, amikor bent maradunk az A csoportban?

Igen. Pár éven belül vissza kell jutnia ennek a válogatottnak. Láttam, hogyan dolgoznak a srácok, és tudom, hogy hová mennek vissza, hol játszanak a következő szezonban. És idővel még jobb ligákban lesznek, és ez jó lesz nekik és a magyar hokinak is. Emiatt biztos, hogy fejlődni fog az egész, és ha ez fejlődik, megint esélyesek leszünk arra, hogy feljussunk, és ha újra feljutottunk, akkor viszont már megint nagyobb lesz az esélyünk arra, hogy bent is maradjunk.

Hátulról láttál hét meccset az A csoportban, a legjobb négy válogatottból hárommal volt szerencsénk játszani. Elég jó csatárok szaladtak a környékeden, volt olyan köztük, akire felkaptad a fejed, mert olyat csinált, amit még a krémből is kevesen tudnak?

Duchene játéka nagyon tetszett. Olyan lyukakra belépkednek két hátvéd között a kapu előtt, hogy el sem hittem volna, hogy abba az irányba még elindul egy ember. De ez az összes kanadai topcsatárra igaz. És ez a kispályás dolog, hogy a kis területeken próbálnak sok mindent megoldani, és többségében nagyon jól meg is oldják. Nem véletlenül nyerték meg a világbajnokságot. Duchene, Hall, McDavid, Perry, Gallagher is húzta be szépen a lyukakba. Nagyon jó hokit játszottak, élvezet volt nézni, amikor nem ellenünk tették. De Granlund, Mikko Koivu, vagy Laine sem ment rosszul. Például az a Laine gyerek olyan gyorsan húzott és olyan szélesen, hogy az hihetetlennek tűnt. Jó volt közelről átélni ezt újra, mert már rég láttuk ezeket a dolgokat.

Hogy érezted, idén már komolyan vettek minket, a klub tagjaiként kezeltek a vb-n?

Én is hallottam, hogy voltak, akik szerint 2009-ben lekezeltek minket, és valóban, az IIHF oldalán is jelentek meg furcsa mondatok rólunk, de ezekkel soha nem foglalkoztam, a pályán sem. Ezért nem is éreztem ilyet Svájcban sem. Idén azért már meg-meghúzogattuk egy-két csapat bajszát. Kicsi még a magyar jégkorong, de nyomot hagytunk, most már biztos, hogy fent vagyunk a térképen. Még mindig kicsi pont vagyunk persze, de a következő generációk felelőssége éppen az, hogy nagyobbra húzza ezt a pontot, és egy szép nagy pacsnit hagyjanak a végén.