Négyszer akarom magasba emelni a Stanley Kupát

Vay Ádám sikerétől hangos a magyar sajtó. A napokban mi is sokat foglalkoztunk válogatott kapusunk NHL-es szerződésével. Arról azonban eddig nem lehetett olvasni, hogy milyen ember, és milyen volt az az út, ami elvezetett az álom kapujáig. A Jégkorongblog abban a szerencsés helyzetben van, hogy MOL Liga-játékosként az utolsó interjút készíthette a fiatal sportolóval. Aznap este adott nekünk alapos és nagyon őszinte interjút, amikor már aláírt a Minnesotához, de még nem volt publikus a hír.

Úgy érzed, benne volt a karrieredben, hogy játszol ezen az A csoportos vébén, vagy meglepetésként ért ez a lehetőség?

Nekem már az is nagy meglepetés volt, hogy elhoztak, nem gondoltam volna, hogy esélyt kapok az A csoportban. Nagyon keményen dolgoztam azért, hogy bennmaradjak a csapatban, amit szerencsére az edzők is láttak. Sokat jelent, hogy megkaptam a bizalmat, már azzal is, hogy ott lehettem, illetve azzal, hogy játszhattam Kanada, Finnország és az USA ellen is. A MOL Ligából jöttem, ott pedig nem ehhez a gyorsasághoz szoktam, ezért úgy érzem, a teljesítményem, főleg az USA ellen, nem volt a maximális. Nehéz volt tartani a tempót, szerintem azok a játékosaink, akik légiósok, vagy erősebb ligákban játszanak, könnyebben tudtak alkalmazkodni. Viszont óriási bizonyítási vágy volt bennem, hogy megmutassam, helyem van a válogatottban. Szóval meglepetés volt, hogy ott lehetettem, még nagyobb, hogy játszottam is, egyáltalán nem sértődtem volna meg akkor sem, ha egy percet sem kapok. De persze így még nagyobb az öröm, élveztem minden percét.

Életedben először játszottál ezen a szinten, benned volt, hogy NHL-esek ellen is tudsz majd ilyen hatékonyan védeni?

Egyáltalán nem agyaltam semmit, nem gondolkoztam egy percig sem olyanokon, hogy ki az ellenfél. Tudtam, kik ők, de nem foglalkoztam vele, nem terheltem magam azzal, hogy ezek NHL-es játékosok, vagy sem. Egy dolgom van, megfogni a korongot, én pedig a sorsra bíztam magam. Felkészültem, dolgoztam, megtettem mindent, hogy kihozzam a 100%-ot magamból, onnantól pedig az volt bennem: ha így van, akkor jó leszek, ha pedig úgy, akkor nem. A pályán pedig pláne nem gondolkodom semmin. El se tudom mondani, mennyire nehéz ezen csapatok ellen játszani, amilyen sebességgel és pontosan lövik a korongokat. Kemény küzdelem volt nekem ez a kapuban, a teljes koncentrációmra szükség volt. Amikor lejöttem a jégről, még akkor sem fogtam fel igazán, kik ellen játszottunk, én csak élveztem a játékot, minden egyes percét. És önmagában azt is, hogy most ehhez a magyar csapathoz tartozom. Sokkal többet jelentett nekem az, hogy azok a játékosok, akikre felnézek, akikkel felnőttem, akik példaképeim voltak, megdicsértek, mint az, hogy fogtam pár NHL-es lövését. Gondolok itt elsősorban Hetényi Zolira is, aki nagy példaképem, mind emberileg, mind játékosként. Nekem ez jelentett plusz löketet, hogy azt mondták: “Ez az, Vay! Jó voltál, jó meló volt!”

Meglepő volt látni a statisztikákat a végén arról, hány lövést kaptál, vagy ezt érezted már a pályán is?

Fogalmam sem volt róla a jégen, ott nem éreztem, hogy most nagyon sok lövést kaptam. Abból sejtettem csak valamit a végén, hogy baromira el voltam fáradva, nem bírtam állni sem, úgy remegtek a combjaim. Bent sosem foglalkozok azzal, hogy mennyi lövés van és hogy mit csináltam jól vagy rosszul, kizárólag az érdekel, mi van előttem, mit kell épp megfognom.

Fotó: Mudra László (MJSZ/jkb.hu)

Azt mondják, éppen ez az egyik tulajdonságod, ami értékessé tesz. Hogyan lettél jégkorongozó?

Az egész úgy kezdődött, hogy édesapám, aki akkor még kommandós volt, elment orvoshoz, Hentes Kristóf apukájához. A magánéletről is beszélgettek, apukám elmondta, nem tudja, mit csináljon velem. Cselgáncsosként kezdtem, ami tetszett egyébként, leszámítva azt a részt, hogy azt akarják, álljak be a sorba. Apukám pedig kétségbe volt esve, hogy akkor most mi legyen. Azt tanácsolta neki Hentes apuka, hogy próbáljam ki a jégkorongot. Négyéves voltam akkor, elmentem egy Ferencváros-edzésre, ami nagyon tetszett. Viszont nem kaptam kesztyűt, úgyhogy sírtam-bömböltem érte, nem voltam hajlandó lemenni a jégről. Az edző odaadta végül a sajátját. Akkor eldőlt, hokizni fogok. Édesanyámnak pedig rengeteget köszönhetek abban, hogy így is lett, mert minden egyes edzésre elvitt. A rengeteg energia nélkül, amit ebbe beletett, most nem tartanék itt. Akkor divatban voltak a hokiskártyák is, elkezdtem gyűjteni, cserélgetni, a jeges világ pedig végérvényesen magába szippantott. Akkoriban elhatároztam, hogy NHL-es játékos leszek, és négyszer akarom magasba emelni a Stanley Kupát. Ez volt a gyerekkori álom.

Miért pont négyszer?

Oké, négyszer, de ha többször, az sem baj. Onnan jött ez a szám, hogy akkoriban Patrick Roy volt a kedvenc kapusom, aki akkor még háromnál tartott, én nála akartam eggyel ? vagy többel ? jobb lenni. Ez jó régen volt már, de ahogy egyre nőttem, ez az álom megmaradt bennem, nincs elfelejtve, meglátjuk, mit tartogat a sors számomra.

Mezőnyjátékosként kezdtél, beszéljünk arról, hogyan kerültél a kapuba?

A gyerekkori lustaság volt az oka. Néztem a kapusokat, mondom, basszus, hát a kapusoknak semmi dolguk nincsen. A könnyebb utat akartam választani, eldöntöttem, hogy kapus leszek. Anyukámnak egy évig könyörögtem, utána megunta és szólt a kapusedzőnek, hogy nézzen meg. Tesztelgetett, el tudtam kapni a labdákat, úgyhogy mondta, próbáljuk meg. Pillanatok alatt nagy szerelmese lettem a kapuslétnek.

Mikor jöttél rá, hogy azért mégiscsak melós dolog ez?

Igazán akkor, amikor először kimentem Szlovákiába játszani. Ott már láttam, hogy hoppá, rengeteg munka van ebben. De ez akkor már nem érdekelt, annyira élveztem.

Az NHL majdhogynem minden kis hokis álma, de idővel egyre kevesebben említik reális célként. Tapasztaltad ezt te is?

Igen, szerintem aki komolyan mondogatja ezt később, kicsit ki is nevetik. De én nagyon fanatikus vagyok, nem állok meg. Úgy neveltek, hogy nem szabad feladni. Többször abba akartam hagyni a hokit is, mert kiskoromban nehezen viseltem, hogy bár sok barátom volt és a közösségekbe könnyen be tudtam illeszkedni, azt éreztem, nem szeretnek annyira, mert kinevettek, csúfolódtak például a nevemmel. És sajnos a szlovák-magyar ellentétet is éreztem a bőrömön sokszor. Többször verekedésbe kerültem a saját csapattársaimmal is, ami nem egy pozitív dolog, de legalább elkezdtek tisztelni. Anyukám nagyon sokszor biztatott, hogy ezekkel ne foglalkozzak, és ha már ennyi munkát beletettem, ne adjam fel, inkább dolgozzak még többet. Azt mondta, felejtsem el azt, hogy én most ezt abbahagyom. Egy szóval nem hagyták, hogy felálljak.

Most már nem vagy érzékeny ezekre a sérelmekre?

Nem, de kiskoromban még nem tudtam, hogyan kezeljem ezt, és ezért sem tudtam mit kezdeni a gúnyolódásokkal. Most már látom, hogy ez csak egy gyerekes dolog volt, meg hogy a nevem sem ciki. Szóval a kritikus pontokon a szülőkre támaszkodtam, aztán szép lassan benőtt a fejem lágya. Rájöttem, hogy a céljaim sokkal fontosabbak ezeknél, és hogy az apróságok nem fognak eltéríteni. Megtanultam, hogy nem szabad feladni, hogy a végsőkig kell harcolni a céljaimért. Így neveltek, ez nagyon mélyen bennem van. Küzdeni, nem feladni. Ezek olyan szavak, amiket mindenki mond, kicsit elhasznál, akkor is, ha közben látszik, hogy igazából nem is harcol meg teljesen a dolgokért. Sokan nem értékelik a súlyát ezeknek a szavaknak, de nekem ezt megtanították a szüleim.

Fotó: Mudra László (MJSZ/jkb.hu)

Ezek alapján kemény szülői háttér rajzolódik ki. Valóban az volt, így élted meg?

Szerintem a szüleim nagyon jól kezelték a dolgokat mindig, és kellett is nekem az a határozottság, az a keménység, aminek az is köszönhető, hogy megtanultam nem feladni. Közben sosem volt hiányom semmiben, a szeretetet és a gyengédséget ugyanúgy megkaptam,  a nővéremmel együtt. Nem volt ez azért olyan, hogy kész helyzet elé állítottak volna, hogy ez van, fogadd el, ne úgy képzeld el, mint a KGB-t. Minden szeretetet megkaptam, amire szükségem volt, egyensúly volt.

Említetted Szlovákiát. Miért mentél ki oda annak idején?

Budapest Stars-os koromban volt egy torna, ahol az edző azt mondta édesanyámnak, felejtsük el, nem védek ezeken a meccseken, mert szar vagyok. Tulajdonképpen sértődöttségből mentem el, legalábbis bennem ez az érzés maradt meg ebből az egészből. De kicsi voltam, szóval most már nehéz megmondani, hogyan is volt pontosan, ez az emlék van bennem. Anyukám mondta, pakoljam össze a cuccom most azonnal, másnap már Szlovákiában voltam. Ott korábban egy másik tornán felfigyeltek rám, bár őszintén nem tudom, ilyen kis korban mégis hogyan lehetséges bárkire is felfigyelni. A lényeg az, hogy volt lehetőségem Lévára igazolni, így ott kötöttem ki, megvolt a helyem. A nehézségek jelen voltak az elején, amikről már beszéltem, de látták, hogy apait-anyait beleadok.

Miért jöttél el?

Három évet töltöttem ott, és jól is ment, viszont elegem lett, hogy mindig kikaptunk. Sok volt ez nekem, nem bírtam elviselni. Utána mentem el Pozsonyba.

Kint lakott a család is veled Szlovákiában?

Nem, történt egy válás közben, az első három évem pedig úgy telt, hogy édesanyám hurcibált kocsival oda-vissza minden edzésre és meccsre. 120 kilométer volt, messze az otthonunktól, de annyira azért nem volt vészes, hogy ne tegye ezt meg a kedvemért.

Pozsonyban hogy teltek az évek?

Oda jártam suliba, és ott volt egy kapusedzőm is, Marcel Sakac, akinek rengeteget köszönhetek, nagy szerepe van abban, hogy idáig jutottam. Megtanított azokra az alapokra, amiket a mai napig használok. Sokat edzetett, mindenféle technikákra megtanított, folyamatosan adta át a tudását.

Utána hazajöttél Székesfehérvárra. Miért csak egy évre?

Ifista voltam, de rengeteg fronton kellett teljesítenem. Három korosztályt játszottam, rengeteg edzésem volt, nagyon megterhelő volt. Úgy éreztem, túl vagyok terhelve. Az iskolai évem sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, semmi erőm nem volt tanulni. Vissza is mentem egy évre Szlovákiába. Ott jó évem volt megint, mindenben első voltam, sajnos a kiállításban is.

Kapusként ez azért eredmény, bár nem olyan, amire igazán büszke lehetsz. Ennyire heves volt a természeted?

Az ellenfél mindig a tudtomra adta a véleményét, a csapattársaim pedig nem igazán védtek meg, így magamat kellett. Sokat verekedtem, volt, hogy pénzbüntetést is kaptam, ezeket már sajnálom. Valószínűleg ez is kellett nekem, mert most már nem húzom fel magam olyan könnyen, régen elég volt, ha rám fékeztek. Nagyon könnyen elpattantam, most már nagyon idegesnek kell lennem ahhoz, hogy előjöjjön belőlem ilyesmi. Közhelyesen szólva, a rutin meg az évek kellettek. Ha nincs ez az időszak, akkor nem tanultam volna meg, hogy ezeket ki kell zárni, és hogy csak árt a csapatnak, ha kiállíttatom magam.

Az ilyen mentális részletekkel tudatosan foglalkozol?

Inkább azt mondanám, hogy tapasztalat útján tanulok az eseményekből, és levonom a következtetéseket. Például hogy nincs értelme anyázni a bírókat, akkor sem, ha úgy érzem egyes szituációkban, rászolgálnának erre. Nem szabad foglalkozni az ilyesmivel, csak én jöhetek ki rosszul ezekből a szituációkból.

A második szlovák kitérő után újra Magyarországon kötöttél ki, az orosz juniorligába, az MHL-be szerződtél. Arról az egy évről mit gondolsz?

Amikor hívtak, az volt bennem, hogy bár az MHL jó liga és nem egyszerű bekerülni, muszáj megpróbálnom. Így tettem, és sikerült, bár harmadik számú kapusként. A Patriotnál sok gond volt, a menedzser fiát szinte lehetetlen volt kiszorítani a kapuból, pedig a második számú kapus nagyon jól pörgött, de ő is alig kapott lehetőséget. A szezon után nyáron kimentem Kanadába egy edzőtáborba, olyan reménnyel, hogy majd lesz valami.

Fotó: AFP Photo/Pool/Kalle Parkinen

Lett is, a WSHL nevű ligában az El Paso Rhinoshoz kerültél. Az a két év mennyire volt fontos?

Sok segítséget kaptam, jó volt az a két év. Amikor kimentem, semmit nem tudtam angolul, ott viszont szerencsére megtanultam a nyelvet, ami szintén nagyon fontos. Megkaptam a játéklehetőséget, bajnoki címet nyertünk, a legjobb kapus lettem. Profin álltam a dolgokhoz kint is, gondolok itt az apróságokra, étkezésre, arra, hogy nem buliztam és a feladatra koncentráltam. Viszont szakmailag többre vágytam, ki is mentem Finnországba próbajátékra az első év után a Hermeshez. Ott nem feleltem meg, nem tudom, hogy azért, mert nem illettem a csapatba, vagy azért, mert az amerikai edzőm nem javasolta, hogy elvigyenek. Őszinte típus vagyok, megmondtam neki, hogy ha nem jön össze, visszamegyek a Rhinosba, ami utólag nem biztos, hogy jó ötlet volt. De igazából lényegtelen is, ennek így kellett lennie. Visszamentem Amerikába, játszottam még egy évet, megtanultam még jobban angolul. Próbálkoztam ott még utána, hogy valami jobb ligába felvegyenek, de nem keltettem fel senkinek sem az érdeklődését.

A Debrecenben viszont kaptál egy lehetőséget tavaly nyáron. Jó döntés volt hazajönni a MOL Ligába?

Igen, megadták az esélyt, tetszettem nekik és éltem a lehetőséggel. Erősebb a MOL Liga, mint ahol korábban játszottam. Viszont mindennek eljön a maga ideje, kellett az az időszak is.

Az utolsó juniorévedben Rich Chernomaz nem vitt el a miskolci U20-as vébére. Kudarc volt ez akkor?

Nagy pofon volt, ami akkor rosszul esett. Utólag viszont azt mondom, kellett ahhoz, hogy rendbe rakjam magam. Voltak mélypontjaim akkoriban, kellett, amit Chernomaztól kaptam, ma már én is megadnám azt magamnak. Nagyon sok pofont kell kapnia egy fiatal játékosnak ahhoz, hogy rájöjjön, mégsem úgy van a világ, ahogy ő elképzeli. Nekem is szükségem volt ezekre. Ha el akarsz érni valamit, akkor meg kell tanulnod felállni. Ha minden nagyon klappol, nem biztos, hogy a végén annyira jó játékos leszel, mert fontos a küzdelem. Elszántnak és céltudatosnak kell lenni, hogy jöjjön a siker.

A mélypontokat is könnyebben tudod már kezelni?

Igen, sokkal. Ha van egy szar hetem, semmi nem jön össze, akkor már nem merülök ebben el, nem gondolkozom ezen. Ugyanúgy folytatom a kemény munkát, és bízom magamban, hogy ez csak átmeneti. Megvannak a módszereim, általában valamin változtatok, például fél órával később kelek, müzli helyett szendvicset eszek, ilyesmi. Ez pedig általában elég. Kicsit babonás vagyok.

22 évesen magyar válogatott lettél, védtél három meccset az A csoportos vb-n, a finnek ellen mutatott teljesítményed alapján körberajongott a sajtó, és nem csak a hazai. Milyen ember Vay Ádám, azon kívül, hogy kicsit babonás?

Elszánt vagyok és a legjobb akarok lenni mindenben. Emberileg szerintem kicsit kemény vagyok, és bunkó a stílusom. Akkor is, ha nem úgy szánom, sokszor durvábban hangzik, amit mondok, mint ahogy gondolom. Nagyon őszinte ember vagyok, és ha valami nem tetszik, azt megmondom. Néha nem érdekel, ki mit gondol, máskor azért eszembe jut, hogy nem kellene ennyire nyersnek lennem. Ilyenkor próbálom szebben, kerülővel elmondani, amit akarok, amiből sokszor még rosszabbul jövök ki. Egyszerűen őszinte ember vagyok.