A magyar modell

Ismét feljutott a divízió 1/A-ba a magyar ifjúsági válogatott. Hiába próbálkozik, egyelőre nincs esélye előrelépni a horvát felnőttválogatottnak. Mi következik ebből?

Eredetileg a horvát modell viszonylagos kudarcáról akartam kisesszét írni, azok után, hogy a zágrábi divízió 1/B-s felnőtt-világbajnokságon már az első két forduló után eldőlt, a házigazda az idén sem szól bele a feljutásért folytatott küzdelembe. A honosított játékosokat egyébként annyira nem is mértéktelenül alkalmazó Horvátország kezdésként egyaránt 4-1-re kapott ki Nagy-Britanniától és Ukrajnától, így a folytatásban csak a helytállással kellett törődnie. A bent maradás vonatkozásában nem volt miért izgulniuk Rendulicéknak, nem volt kérdéses, hogy az ismét rettentően harmatos székely szelekciót kiiktatják-e. Megtették, egy brutális 12-5-tel. Aztán a végére kiderült, hogy mégiscsak vannak jelei a fejlődésnek: királyokká ugyan nem válhattak a horvátok, de királycsinálókká igen. Ha az utolsó forduló utolsó meccsén rendes játékidőben kikaptak volna a litvánoktól, a favoritok rovására az ukránokat előzőleg legyőző baltiak jutnak fel. Domináltak a horvátok végig, hosszabbításig vitték a meccset,  így Ukrajna kapaszkodott vissza a D1/A-ba.

Miért beszélek modellről és viszonylagos kudarcról? Azért, mert külső szemlélőként alighanem többet vártunk a Medvescak-projekttől, és sokkal gyorsabban. Úgy néz ki azonban, hogy nyolc év EBEL és KHL sem volt elegendő, hogy a horvát jégkorong színvonalában jelentős javulás menjen végbe. Kezdetben pedig tartottunk is ettől. Már úgy értve, hogy felmerült, a horvát gyökerekkel rendelkező tengerentúliak beáramlása és tömeges honosítása révén két-három esztendőn belül közvetlen vetélytársainkká fejlődhetnek szomszédaink. Annak, hogy ez nem következett be, sok oka lehet, de látszik: a honosítás nem vált szemet szúróan tömegessé. Talán azért, mert nem minden érkezőnek volt ehhez affinitása, talán azért, mert a KHL-es Medvescak támasztotta elvárásoknak sok horvát származású odaáti hokis már meg sem tudott felelni. Akárhogy is: idei szelekciójukban semmivel sem volt több az angolos hangzású kereszt- vagy családnév, mint a magyarban.

Fotó: Mudra László

Azt ugyanakkor, hogy az egyetlen kirakatcsapatra építkező hoki jótékony hatásai is érvényesüljenek, ennyi idő után még nem lehet elvárni. Azok a gyerekek, akik esetleg a Medvescak népszerűsége miatt kezdtek és kezdenek el jégkorongozni, messze vannak attól, hogy ismerjük a nevüket. Amit így hirtelen, a források alaposabb áttúrása nélkül is tudunk, annyi, hogy a 22-es horvát keretben 13-an születtek 1990 után, hogy Borna Rendulic személyében van AHL-ben játszó NHL-esük, és hogy a juniorcsapatuk idén döntős volt az EBYSL-ben. A többit meglátjuk.

De mi a helyzet ezzel szemben nálunk, és miért tartottam indokoltnak, hogy párhuzamot vonjak?

U18-asaink elképesztő teljesítménnyel nyerték meg a divízió 1/B-s világbajnokságot Asiagóban, és jutottak a világ legjobb 16 ifiválogatottja közé. Minden mérkőzésüket hozták, összesített gólkülönbségük parádés. A csapat 22 játékosa ráadásul nem kevesebb, mint 8 klubból került ki, amelyek közül 5 magyar. A legtöbb hokist az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia küldte az aranyos válogatottba, utána a MAC Budapest jön a listán, de ünnepelheti bajnokát a Vasas, a Debrecen és a Pesterzsébeti Farkasok is.

Az az igazság, hogy ez a szenzációs mutatvány nem volt most elvárás. Reméltük, hogy jók lesznek a srácok, hogy mennek ezerrel, de hogy ez mire lesz elegendő, azok után sem lehetett megjósolni, hogy minden felkészülési meccsüket hozták, kétszer elkapva Szlovákia U17-eseit. Meglehet, azért sem voltunk szurkolóként annyira magabiztosak, mert ebben a válogatottban ez ideig nem voltak sztárok. Igaz ugyan, hogy az EBJL-ben nem volt ellenfele a Volánnak és a MAC-nak ? csak ők ketten egymásnak ?, de legjobbjaik közül senkit sem ismertünk annyira, mint két évvel ezelőtt Stipsicz Bencét vagy Galló Vilmost, akik vezérletével ugyancsak megcsinálta a feljutást az akkori U18. Bár mostani hőseink közül is sokan vitézkedtek már a juniorok ? plusz néhányan a felnőttek ? között, értelmezhető mennyiségű MOL ligás meccsel csak a fehérvári Szita Donát büszkélkedhetett, és a légiósokat sem hordozta eddig a tenyerén a közvélemény. Ezt nem problémaként, inkább tényként vetem fel ? nem a korai sztároláson múlik, hogy mi lesz Horváth Bálintból vagy Kiss Patrikból ?, illetve bizonyítékként, ami azt húzza alá: a siker csapatmunka volt, és valóban az immár többéves szisztematikus utánpótlásprogram eredményének tudható be.

Ezen a ponton rá is kanyarodhatunk a nagyválogatott kérdéskörére. Az A csoportos világbajnokságra készülő ? a nevezhetőnél egyelőre 5 játékossal bővebb ? keretben öt 1996-ban és 1997-ben született játékos található. Hajszálra annyi, ahány honosított. Azt gondolom, ez meglehetősen tisztességes és egészséges egyensúly.

Az aktuális szezonban sokat vitázott a jégkorongos közvélemény a szövetség honosítási elveiről, azaz gyakorlatáról. Jó néhányan rosszallásukat fejezték ki az újabb és újabb nevek ? Jesse Dudas, Kevin Wehrs, Kalvin Sagert ? hallatán, és némelyek odáig is elmentek, hogy így már nem lesz könnyű szurkolniuk a válogatottnak. Érveik közt az első helyek egyikén szerepelt, hogy az ilyen húzásokkal a saját tehetségeink elől vesszük el a helyet, és nem lesz miért küzdeniük a legígéretesebb fiataloknak.

Természetesen magunk sem vagyunk hívei a nyakló nélküli légiósigazolásoknak. Akkor sem, ha ez világjelenség, és ha az IIHF kártékony és veszélyes szabályozási rendszeréből egyenesen következik. Ezért örültünk neki, amikor a szövetség maximálta az egy időben beválogatható, magyar gyökerekkel nem rendelkező kvázilégiósok számát. Mi alacsonyabban húztuk volna meg a vonalat, de hogy van ilyen vonal, az is valami.

A magyar modell ugyanakkor ? még ha nincs is mögötte kiérlelt és mindenre kiterjedő szakmai koncepció ? ebben a pillanatban ígéretesnek látszik, és ez a juniorok-fiatalok jelenlétével is igazolható. Optimista olvasatunkban okvetlenül. Megfigyelhető, hogy a Sarauerek és Dudasok felbukkanása nem kilátástalanságot, hanem versenyhelyzetet teremt, még keményebb kihívásokhoz vezet. Egyértelműen nem arról van szó, hogy nincs mellettük esélyük az utánpótlásprogram legkiválóbbjainak. Az, hogy akár miattuk is még többet kell mutatniuk a Stipsicz Bencéknek, Garát Zsomboroknak, Terbócs Istvánoknak, Erdély Csanádoknak és Galló Vilmosoknak, nem probléma, hanem örvendetes jelenség. Akkor is, ha végül nem jutnak el Szentpétervárra mindannyian, és akkor is, ha már mostanra csalódnia kellett több krakkói hősnek. Még valami: anélkül, hogy lebecsülnénk Ladislav Sikorcin, Peter Sevela, Vladimir Dubek vagy bárki más hozzájárulását a magyar jégkorong felemelkedéséhez, muszáj rögzítenünk: ami ezen a vonalon elég volt tegnap, az ma már kevés, és holnap még kevesebb lesz.

Igen, holnap több fog kelleni, holnapután még több. És az pláne szuper, hogy Horváth Bálinték és Kiss Patrikék már ebbe nőnek bele, akik meg utánuk jönnek, ők még inkább.

Az imént nem fogalmaztam pontosan, amikor a szakmai koncepció hiányáról írtam közbevetést. Hiszen az utánpótlásprogram mögött köztudomásúan van ilyen, és ezt nem csupán az U18 diadala miatt tudjuk. Látjuk emellett azt is, hogy milyen stábbal milyen színvonalú munka zajlik a nagyválogatottnál. Hogy mindezt hogyan lehet és kell kiterjeszteni a magyar jégkorongélet egészére ? beleértve a klubok versenyzését felnőttben és minden korosztályban ?, azt nem nekünk, laikusoknak kell megmondanunk. Nekünk annyi a dolgunk, hogy kifejezzük majd az elismerésünket, ha mindez megtörténik.