Az ablakból nézték, ahogy ütjük egymást apámmal

 

Súlyos tabukat döntöget Patrick O’Sullivan írása. Az egykori NHL-hokis megrázó őszinteséggel beszél a The Players’ Tribune-ban arról, hogyan bántalmazta az apja több mint 10 éven keresztül. Mivel történetének a brutalitáson túlmutató tanulságai vannak, elolvasása mindenki számára hasznos lehet.

“Apám rendszeresen kiverte belőlem a szart is. Ezt nem azért mondom, hogy sokkoljam az olvasót, vagy hogy felkeltsem a figyelmét. Azért mondom, mert egyszerűen így történt. Ököllel ütött. Nem úgy vert el, mint egy kisgyereket, hanem ahogy egy kocsmai bunyóban egy másik felnőtt embert szoktak. Valahányszor azt a kifejezést halljuk, hogy gyermekbántalmazás, a legtöbb ember el sem tudja képzelni, mit jelent ez a fogalom valójában. A többség talán a fegyelmezésre gondol, és hogy ennek során néha elszalad a ló. Jóval egyszerűbb, ha így gondolunk erre. Hányszor halljuk azt a mondatot: a szüleim rendszeresen elővették a derékszíjat, mégse lett semmi bajom ettől.

Engedjék meg nekem, hogy egészen világosan elmagyarázzam, mi történt velem. Attól a pillanattól, hogy öt évesen megkaptam az első korcsolyámat, azzal kellett élnem, hogy minden nap megvernek. Nagyon. Edzés után jött a verés, függetlenül attól, hogy hány gólt szereztem. Az apám 188 centi magas volt, és 113 kiló. Többnyire akkor kezdett verni, amikor beszálltunk az autóba, de néha már a parkolóban is.

Patrick_OSullivan1

10 éves koromra a helyzet rosszabbra fordult. Cigarettacsikkeket nyomott el rajtam. Fojtogatott. Teli kólásdobozokat vágott a fejemhez. Minden alkalommal, amikor jégre léptem, tudtam, a játékom fogja meghatározni, hogy mennyire lesz rossz nekem otthon. Ütöttem egy mesterhármast, ami után az autóban azt mondta, hogy úgy játszottam, mint egy buzeráns. Ez volt a kedvenc szava, ami sokat elárul.

Azt hittem, ez a normális. Gyerekként nem ismertem mást. Minden reggel ötkor keltett, és kényszerített, hogy két órát kondizzak suli előtt. Volt egy durva bőrből készült ugrókötél, és ha úgy gondolta, nem dolgoztam elég keményen, levetettette velem a pólómat, és azzal korbácsolt. Ha nem találta az ugrókötelet, kábelvezetéket használt. Mindig azelőtt hagyta abba, hogy elvesztettem volna az eszméletemet, mert az veszélyeztette volna a célját. Hiszen ha kidőlök, nem tudok edzeni.

Bármilyen furcsán hangozzék, megtanultam elviselni a fizikai bántalmazást. Jó nap volt, amikor csak simán megvert. Erre fel tudtam készülni. Az volt a legrosszabb, amikor kiszámíthatatlan dolgok történtek. Néha felébresztett az éjszaka közepén, és minden ok nélkül elkezdett püfölni. Amikor alszol, elmerülsz a saját világodban. Nem tudsz felkészülni. Nem tudsz elmenekülni az elől, ami érkezik. Néha pizsamában zárt ki a házból tél közepén, mondván, meg kell keményednem.

Patrick_OSullivan2

A végtelenségig tudnám folytatni, de ezzel semmihez sem jutnánk közelebb. Amikor az embereknek a gyermekkorom elmeháborodott részleteiről mesélek, általában két kérdést szögeznek nekem.

Hogy a pokolba tehet ilyet bárki a saját fiával? Hogy a pokolba nem volt senki, aki megállította volna?

Az első kérdésre egyszerű a válasz. Apám alacsonyabb osztályokban játszó profi jégkorongos volt, aki soha nem jutott magasabb szintre. Elbukott álmait élte újra a gyerekén keresztül. Bármilyen torznak hangozzék is, ő úgy érezte, jól tesz mindent, amit tesz. Minden azt szolgálta, hogy belőlem jobb jégkorongos legyen – és el is jutottam az NHL-ig.

A második kérdés jóval összetettebb. Miért nem lépett fel senki a bántalmazás ellen? Az én történetem soha nem fog elérni az olyan emberekhez, amilyen az apám is volt. Ők túl mélyen vannak. De egy csomó ember látta körülöttünk, hogy mi történik. Minden városnak megvan a maga Őrült Hokis Apukája, de az enyém minden tekintetben túlment e klisé határain. Mindennap sebhelyekkel és vágásokkal érkeztem az öltözőbe, ő pedig minden meccsen végig üvöltött és a plexit csapkodta. Összeverekedett az ellenfél szüleivel is a lelátón, nagyon-nagyon sokszor.

Mégis, a többi jégkorongos szülő összes aggódása kimerült abban, hogy néha megkérdezték: minden rendben veled?

Mit lehet erre mondani? Természetesen azt válaszoltam: hogyne, minden oké.

Ezzel vége is volt. Senki nem hívta a rendőrséget. Senki nem szállt szembe vele. Akkoriban az volt az általános hozzáállás, különösen a hokis közösségen belül, hogy bármi is történik a családi otthonokban, az ott is marad. Az magánügy.

De a bántalmazásról a családomon belül sem vett senki tudomást. Soha nem felejtek el egy pillanatot. Talán 10 éves lehettem. Éppen meccsre mentem, amikor a házból kilépve anyám félrehívott, és azt suttogta a fülembe: jobban teszed, ha jól játszol ma, mert ha nem, nagyon rossz estéd lesz.

Abban a pillanatban megvilágosodott előttem, hogy az anyám soha nem fog tenni semmit ez ügyben. És a szomszédok sem fognak tenni semmit. És a többi jégkorongos szülő sem fog tenni semmit. Nekem magamnak kell ezt megállítanom. Ez rémisztő felismerés egy tízéves gyermek számára. Arra gondoltam: egy nap elég nagy leszek ahhoz, hogy szembeszálljak vele. A következő hat évet csak a túlélni akartam. Minden reggel, amikor felkeltem, arra gondoltam: kezdődik megint, essünk túl rajta.

A bántalmazások rosszabbra fordultak, miközben egyre jobb teljesítményt nyújtottam a jégen. Ez igazán beteges dolog volt. Azt hiszem, részben azért nem szólt senki semmit, mert továbbra is lődöztem a gólokat. A profi sport – és legyünk őszinték, a kanadai juniorliga már profi – húspiac. Nem több, nem kevesebb. Minden a jégen nyújtott teljesítményről szól. Mintha a kiemelkedő teljesítményemmel csak tovább erősítettem volna azt, amit apám csinált. El tudom képzelni, hogy milyen gondolatmenetet váltott ez ki a többi szülőben és az edzőkben. Jó, hát az apa futóbolond, de a fia a legjobb játékos, szóval ez nem is lehet olyan rossz dolog. A fenébe is, lehetséges, hogy ez az ára annak, ha a legjobb akarsz lenni.

Patrick O Sullivan

Valójában a sikereimnek semmi köze nem volt apám elborult edzésrendszeréhez. Számomra a jég jelentette a biztonságot. Csak az a két óra, amit ott töltöttem, volt olyan, amikor igazán szabadnak éreztem magam. Amint a jégre léptem, tudtam, nem érhet hozzám. Hirtelen minden egyszerű lett. Igazából gyerekkoromban azért is féltem beszélni bárkinek a bántalmazásokról, mert attól tartottam, apám elveszi tőlem az egyetlen dolgot, amit szeretek: a jégkorongot.

16 évesen én lettem az 1/1-es draft az OHL-ben. Ne gondolják, hogy az bántalmazás itt véget ért. Apámat mindez csak megerősítette abban, hogy a módszere működik. Jó úton voltam az NHL felé. Ennek megfelelően a verések egyre intenzívebbé váltak. Első OHL-es évemben, egy meccs utáni éjszaka ott ültem az indulásra váró buszon a csapattársaimmal, amikor apám tajtékozva elkapott és a karomnál megragadva odavonszolt a kocsijához. Kész, vége! Ennyi volt számodra a hoki! Nem érdemled meg! Hazamegyünk!

Beültem az autóba, elindultunk. És akkor egyszer csak valami bekattant nálam. Nagyszüleim házánál megálltunk, hogy felvegyük a húgomat. Kiugrottam a kocsiból és azt mondtam: ennek itt most véget vetünk! Nem megyek haza! Verekedni kezdtünk. Ez volt az első igazi bunyónk, nem fogtam vissza magam, visszaütöttem. Anyám és nagyszüleim az ablakból nézték, ahogy a kocsifeljárón ütjük egymást. Perceken keresztül zajlott, ez egy örökkévalóság a bunyóban. Arra sem emlékszem, hogyan ért véget. Csak arra, ahogy beugrik az autóba, és elhajt. Beszaladtam a házba és hívtam a rendőrséget.

Amikor a zsaruk kijöttek, elővették a nyilvántartást. Megráztam a fejem, mutattam nekik egy fotót róla, és annyit mondtam: csak jöjjenek ki a következő meccsre. Ott lesz. Úgysem bírja ki, hogy ne legyen ott.

Két meccsel később ott is volt. A rendőrség a jégpályán tartóztatta le. A feljelentésben csak a lényeget írtam le. Több száz oldalt írhattam volna, és bárcsak megtettem volna, mert apám egy vagy két hónap múlva már kint is volt. A távoltartási végzés szerint nem jöhetett volna 30 méternél közelebb hozzám, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ott legyen a meccseimen. Minden mérkőzésen láttam, hogy ott van és figyel.

Néhány évvel később az álma valóra vált. A 2003-as NHL-draft második körében választottak ki. A liga biztonsági stábot rendelt ki mellém egész napra, de tudtam, hogy hasztalanul. Úgy vette meg a jegyét, hogy biztos lehetett benne, olyan helyen ül, ahonnan látni fogom. Szóval, amikor a nevemet szólították, kimentem és felvettem a Minnesota Wild mezét, pontosan tudtam, hogy az épületben van ,és néz, és ettől rettenetesen dühös lettem. Nem a fájdalmak miatt, amiket el kellett viselnem. Hanem mert tudtam, hogy legbelül meg van győződve róla, hogy ez minden bántalmazást igazol utólag is. Hogy azt gondolja, ő érte el, hogy eljutottam az NHL-be. A cél szentesíti az eszközt.

Ez nevetséges. Tudják, miért jött össze az NHL? Mert a hétvégéken olyan messze tudtam kerülni tőle, amennyire csak lehetséges volt. Egész nap kint egy hokiütővel és egy labdával. Cselek, cselek, cselek. Lövés, lövés, lövés. Újra és újra és újra, amíg az ütő a testem meghosszabbított részévé nem válik. Ennyi. Ezért sikerült.

Ha egyszer eljut az ember odáig, hogy profi sportoló lesz, és saját szemével látja, milyen gyors a játék, hirtelen rájön, hogy nincs az a futómennyiség vagy súlyemelés vagy magánóra, amely pótolhatna egy egyszerű kérdésre adandó választ: érted a hokit? Ténylegesen érted a játék lényegét? Tudod, hol lesz a korong legközelebb? Akár nálad van, akár nem. Üvölteni a gyerekeddel a kocsiban útban a következő hokimeccsre biztosan nem segít abban, hogy egy szinttel feljebb lépjen. Ha a 12 éves gyermekedet arra kényszeríted, hogy edzés után még 10 km-t fusson, attól még nem lesz belőle Jonathan Toews.

Tudják, mitől lesz az emberből jobb sportoló? Ha élvezi, amit csinál, és kreatív is. Ha újra gyerek lehet. Akkor fejlődsz a legtöbbet, amikor észre sem veszed, mennyit fejlődtél. Ha nem érdekel, amit csinálsz azért, hogy jobb legyél, akkor az csak annyit segít, mint kivinni a szemetet. Vagy bármilyen házimunka. De ez nem olyasvalami, amit a szülők általában hallani szeretnek, még a normálisok sem. Őszintén szólva, az utánpótlás sem ebbe az irányba halad. Amikor az NHL-ben voltam, a holtszezonban Daniel Carcillóval és még néhány NHL-es sráccal gyúrtunk, miközben láttuk, hogy 12 éves gyerekek ugyanazt a kétórás kondit nyomják, amit mi, és az edzőjük folyamatosan ordibál velük. Minden második alkalommal a szülők is ott voltak, akik szintén üvöltöttek a gyerekekkel, mint a sakál. Egészen komikus. És semmi értelme.

Egy igaz történet: Drew Doughtyval együtt játszottam újonc évében Los Angelesben. Eljött a campbe és egyet alig tudott kinyomni fekve. Egyáltalán nem volt formában, legalábbis a Régi Idők Hokijának hetvenkedő mércéje szerint. Aztán kimentünk a jeges edzésre, és nem volt nála jobb játékos. Doughty tiszta, természet adta tehetséggel megáldott játékos, aki hihetetlen képzelőerővel és játékintelligenciával rendelkezik. Hokis formában volt, bárkit körberajzolt.

Akár csinálod, akár nem, az egész kőkemény edzésprogramnak semmi értelme, ráadásul ugyanazt a kultúrát erősíti, amely miatt az apám éveken keresztül több felnőtt szeme láttára kezelt úgy, mint egy állatot. Az emberek látták. Mégsem volt senkinek bátorsága ahhoz, hogy szót emeljen. Nem apám miatt írom ezt a cikket. Azok miatt az emberek miatt írom, akik akkor ott voltak, és nem tettek semmit. Igen, ha szóltok, talán tönkreteszitek a kapcsolatotokat azzal az emberrel. Talán kínos helyzetbe hozzátok magatokat más hokis szülők előtt. Talán egy rendőrségi feljelentés kellemetlenségein is át kell esnetek.

Megértem, hogy rengeteg ember aggódik ilyenek miatt.

De közben az a gyerek fogoly volt a saját otthonában. Mindaz, amit a parkolókban vagy az öltözőkön kívül láttok, csak a jéghegy csúcsa. Ez az egész annyira ironikus, tekintve hogy a hokiban mennyire szeretnek a keménységről és a bátorságról beszélni. Ebben a világban a bátorság azt jelenti, hogy szemrebbenés nélkül beleállsz egy kapáslövésbe vagy egy bunyóba.

De ez könnyű. Nem ez az igazi bátorság. Erre bárki képes.

Biztosra veszem, hogy gyerekek százai öltöznek be ezen a hétvégén hokimeccsre Amerika-szerte ugyanazzal az émelygő érzéssel a gyomrukban, ahogy én is tettem annak idején. Jobban teszem, ha ma rendesen odapörkölök, vagy tényleg nagyon rossz estém lesz.

Minden azokon az embereken múlik, akik ösztönösen cselekedve kiállnak ezekért a gyermekekért. Ez az igazi bátorság. Abból a fajtából való, amit nem mindig dicsőítünk a hoki világában.”

Cimkék: , ,

Összes (13)

Utolsó hozzászólások

  1. celebesz
      #8
    celebesz,   

    A "Breaking away" c. önéletrajzi könyv kivonata ez, ami a Players Tribune-ben megjelent - ha valakit esetleg több is érdekelne.

  2. Milan83
      #9
    Milan83,   

    Nagyon durva és megrázó... :((( sose értettem, milyen lelkűletű ember az ilyen, hogy hogy lehet így viselkedni egy gyerekkel... :S

  3. McKenna
      #10
    McKenna,   

    Hihetetlenül szomorú és nyomasztó történet; sajnos a magyar pályák környékén is lehet időnként látni néhány agresszív szülőt.:(
    Ami még meglepő, ahogy elnézem más oldalakon, vszeg ez lesz a blog legolvasottabb cikke "kívülről"; nagyon sok - hokiról eddig nem is hallott - ismerősöm osztja és kommentálja ezerrel a cikket.

  4. tom40
      #11
    tom40,   

    Huhh de kemény volt! Ha már csak egy ember hozzaallasat megvaltoztatja, és egy kisrac életét befolyásolja ez az írás, akkor nagyon megerte a fordítás. Nagyon szép, hogy ennyi munkát tettetek ebbe a cikkbe! Büszke vagyok rátok!

  5. facsipesz
      #12
    facsipesz,   

    Ismerek olyan hokis apukát, aki nem ad vacsorát a gyereknek meccs után, ha nem a kissrác szerinte nem úgy teljesített.

    Legutóbb a szegény gyerek botját is pozdorjává törte, amikor bekapott a srác egy hatost.

    Komolyan mondom, a frusztrált, begyepesedett, a gyerekük által önmegvalósításra törekvő, agresszív szülőknél nincs rosszabb.

    Nem ismerem a többi sportág UP-lelátóit, de a hokiban szép számmal vannak ilyenek:(

  6. HokiFan_Kv
      #13
    HokiFan_Kv,   

    @facsipesz: Lájkoljam vagy anlájkoljam? Szomorú, amit írsz!

Te mit gondolsz?

Eseménynaptár
május 21., szombat
VB 15:15 FINRUS 3-1VÉGE
    • SPORT 2
VB 19:15 CANUSA 4-3VÉGE
    • SPORT 1 (22:30)
május 22., vasárnap
VB 15:15 RUSUSA 7-2VÉGE
    • SPORT 1
VB 19:45 FINCAN 0-2VÉGE
    • SPORT 1
május 27., péntek
NHL 16:45 PITTBL 
    • SPORT 2 (mai)
május 31., kedd
NHL 02:00 PITSJS 
    • SPORT 1
június 2., csütörtök
NHL 02:00 PITSJS 
    • SPORT 1
   H I R D E T É S
   H I R D E T É S
Partnerünk