Akadémia és műhelymunka. Akadémia vagy műhelymunka?
A Pesterzsébeti Farkasok serdülőcsapatának fantasztikus hét végi sikeréről Az én hőseim címmel írtam volna, ha családilag nem lennék minimálisan érintett a fejlődéstörténetükben. Elmélkedésféle.
Elsőként le kell szögeznem, jelen írás nem valami ellen, hanem valami mellett érvel. Nagyon fontos és szakmai vezetőink által is sokra tartott utánpótlás-nevelő munka folyik az akadémia címkével ellátott regionális tehetséggyűjtő központokban, ez vitathatatlan. Ocskay Gábor elképzelése ? és ezáltal az MJSZ szakmai vezetése által is támogatott modelltervezet ? szerint a fővárosban a MAC, nyugaton a Fehérvár, keleten a Miskolc hivatott akadémiai képzést folytatni. Hogy minőségileg és tartalmilag mit is jelent a jégkorongsport esetében az akadémiai élet, azt ezen cikk nem igyekszik definiálni. (Ez nem jelenti azt, hogy ne olvasnék szívesen előbb-utóbb egy szakmai igényességű irományt erről.)
Arról azonban kevés szó esik a szövetség hivatalos kommunikációjában ? és nekünk is van adósságunk ezen a téren ?, hogy egyértelműsítsük, az akadémiákon túl is van ? és kell is, hogy legyen ? élet.
Az írás apropóját a Fehérvár ? pontosabb az Ifjabb Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia ? vasárnapi U16-os bajnoki mérkőzése adja. Faragó Gyula csapata a Pesterzsébeti HC-t fogadta. A végeredmény 4-2 lett, végig kiegyenlített játék mellett. A vendégek 3-2-nél levitték a kapust, és több mint egy percig támadtak az egyenlítésért, sikertelenül, a lefújás pillanatában pedig érkezett az üres kapus gól. Mindebben az az érdekes, hogy a két túlkoros női játékost leszámítva a Farkasok valamennyi hokisa Erzsébeten kezdett jégkorongozni. Szabó Gábor odaadó és nélkülözhetetlen toborzó tevékenységét követően Dobos Tamás és Bán Károly kezei alatt fejlődnek 8-10 éve. 18 ilyen játékos lépett jégre Fehérváron ? közülük egyetlen kivétel van, ő U10-ben jött át egy budapesti csapattól ?, miközben soraikból néhányan időközben eligazoltak, többek között a MAC-hoz és a Fehérvárhoz (a fiam az előbbiek közé tartozik, 6 évig e nagyszerű közösség tagja volt, ez az elején említett családi szál).
Mindezt azért fontos rögzíteni, mert kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy eredményes utánpótlás-nevelő munkát nem csak laboratóriuminak és egyetemi szintűnek mutatkozó körülmények között lehet végezni, hanem családi manufaktúrában is. A Fehérvárban 17 kiváló játékos játszik, a bajnokság első számú esélyese a csapat. Az első meccsét 19-1-re, a másodikat 20-0-ra nyerte ? utóbbit éppenséggel az akadémiai rendszer jövőbeli kelet-magyarországi pillére, a Miskolc ellen. Ezek után jött a Farkasok-meccs. Ahol a nevezett Volán-játékosok közül kisebbségben voltak a saját nevelésűek. A 8 fehérvári mellett 9 külsős igazolás lépett jégre ? 4-4 budapesti és dunaújvárosi, valamint 1 szegedi fiatalember. Ezenközben a Fehérvár U16 B csapata 4-4-es döntetlent játszott a KMH-val, a Volán soraiban 16-ből 13 saját nevelésű volt. Ez tehát azt jelenti, hogy azon játékosok többsége, akit maguk nevelnek, nem fér be az első csapatba, helyükre érkeznek azon fiatalok, akik máshol ügyesebben, jobban játszanak.
A Farkasok szakvezetése más utat választott. Dobos Tamásék azt viszik a jégre, amit maguk készítettek. Nem a tehetség, nem a pillanatnyi játéktudás és nem a fiatal játékos aktuális fejlődési/fejlettségi szintje dönti el a csapattagságot, hanem az, hogy egy közösség 10 éve elhatározott valamit, és ragaszkodik ehhez az értékhez, együtt megy a cél felé. Ez nem csak az edzők érdeme ? elsősorban persze az övék ?, de a szülők partnersége is nagyon komoly mértékig benne van, akik minden nehézség ? az évek során igen sok külső támadás érte az egyesületet, ami a szerencsének köszönhetően csak még jobban összekovácsolta az összekovácsolni valót ? és minden csábítás ellenére a rögösebb utat választják évről évre: maradnak a csapatuknál.
És voltaképpen aligha lehet velük vitatkozni. Ebben a korban, 14-15 évesen mi más volna a sportolás értelme, mint hogy ? akár egy mégoly tehetséges, profi karrierre predesztinált játékos esetében is ? szüleivel együtt élve, a lakhelyéhez és az iskolájához közel fekvő jégcsarnokban edzhessen. A csapat oldaláról nézve pedig mi más kötelesség fogalmazható meg, mint hogy a jégkorongsportot nála elsajátító, évekig általa nevelt, így az aktuális képzettségben, tudásban okvetlen és közvetlen szerepet játszó érintettként a fiataloknak folyamatos játéklehetőséget biztosítson a lehetőségei szerint rendelkezésére álló legmagasabb szinten. Ha a többség így gondolkodna, bizonyosan nem alakulnának ki a több tízgólos különbségek a korosztályos bajnokságokban, és senkinek nem kéne panaszkodnia, hogy nincs megfelelő ellenfél idehaza. A Fehérvárnak és a MAC-nak sem volt ilyen gondja, amíg a saját maga által nevelt játékosokat szerepeltette, ez ebben a 2000/01-es korosztályban is tetten érhető.
Ide kívánkozó adat, érdemes az összevetésre, hogy ki mennyi ideig foglalkozott ezen csapat képzésével. Míg a Farkasok aktuális együttesében játszó játékosok összesen 150 nevelési évet töltöttek el a klubnál, addig a szövetség által mások elé is példaképp állított fehérvári akadémia 92-t tett bele a vasárnap jégre lépő U16-os A garnitúrába. A párhuzamosan futó B csapatban értelemszerűen több a munka, hiszen ott majd kétszer annyi saját nevelésű játszik, ott 106 év.
Önmagában attól, hogy egy helyre gyűjtjük a költözésre hajlandó vagy gyermekük neveléséről átmenetileg lemondó családokból kikerülő kiemelkedő képességű fiatalokat, akár már 12 éves kortól, nem lesz jobb a képzés. (A csapatunk természetesen erősebb lesz, jobb helyezéseket fog elérni.) Főleg nem, ha ugyanazok, ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan módszerek szerint képzik a játékosokat, mint azt megelőzően. Ez a labdarúgásban bebizonyosodott, jottányit sem léptünk előre több mint egy évtized alatt, ez ma már számszerűsíthető kimutatásokból látszik. Remélhetőleg, mindez kedvenc sportágunk esetében nem így van, és az akadémiákon kiemelkedő képességű szakembereket foglalkoztatnak, hiszen gyűjtőbázisként óriási a felelősségük ezen egyesületeknek.
Szintén nem lesz jobb a magyar utánpótláskorú játékosok egy jelentős részének, ha amiatt kerülnek versenyhátrányba, hogy csapatuk nem megfelelő politikai és/vagy gazdasági kapcsolatai miatt nem tudja a számára jogosan megítélt tao-támogatást lehívni. Ismerünk olyan klubot, amelynek vezetői, edzői nem magas társasági körökből kerültek ki, nem bejáratosak oda, ahová mások igen, és ezért nagyon komoly gondot okoz nekik, hogy 1-200 millió forintnyi társasági adót összegyűjtsenek. Sajnos a támogatási rendszernek ez az egyik gyenge pontja, mert az utánpótlás-nevelő klubok jobb esetben ? és eredeti vállalásuk szerint ? nem lobbitársaságok, hanem jégkorongozókat toborzó és képző egyesületek. Így ők esetleg a megítélt összeg feléből, negyedéből kénytelenek megoldani a feladatokat. Lehet, hogy érdemes lenne elgondolkodni az ilyen csapatok rendszerszintű támogatásán.
A harmadik, ami a kisebb műhelyeket sújtja a nagyobbakkal szemben, az MJSZ szakmai koncepciója, amely szerint lehetőleg minél több magyarországi csapat nevezzen az osztrák bázisú korosztályos bajnokságokba. 15 éves kortól fiataljaink hetente utazzanak a szomszédos országokba mérkőzést játszani. Aki ebben nem vesz részt, annak egyrészt marad az itthoni bajnokság, tavaly 12, idén 18 meccses alapszakasszal, másrészt a játékosai egy része szép lassan átvándorol egy olyan csapathoz, ahol a korosztály számára elfogadható számú mérkőzést játszhat. A koncepció tehát apránként kikényszeríti, hogy az erre egyébként nem vágyó, ezzel egyet nem értő, vagy egyszerűen csak nem felkészült játékosok és csapatok is részt vegyenek az osztrák bajnokságban.
Hogy az akadémiarendszernek mi lesz a valós hozadéka, eredménye, azt néhány év, évtized múlva meglátjuk. Kevés idő telt el az igazság kimondásához, most még ne induljunk ki abból, hogy ? akadémiák ide, EBEL U20-as aranyérmek oda, de ? a juniorjaink pillanatnyilag a negyed-, az ifjúságiak a harmadosztályban küzdenek a világbajnokságon. Más sportágakban már van összehasonlítási alapunk itthonról, láthatjuk, hogy nem sok pozitívum fedezhető fel a folyamatokban, az akadémia önmagában nem szérum semmire, de még bízhatunk benne, nálunk ez másképp lesz. Nem vitatható, hogy a fent említett nevelőegyesületekben komoly energiák mozdulnak meg a dolgok jobb irányba állításáért, komoly szakmai munka folyik, megalapozott gazdasági háttérrel. Ezek az akadémiák valóban a sportág húzóerőivé válhatnak. Az MJSZ vezetésével, szakmai menedzsmentjével együtt történelmi küldetésük van, az évi több milliárd forintos állami támogatásból hatékonyabbá, jobbá kell tudniuk tenni a rendszert.
A tények és a történelmi példák sportágunkban viszont egyelőre azt bizonyítják, hogy kőkeményen dolgozó, a körülményekkel dacoló kis közösségekből számtalan tehetséges és évtizedekig meghatározó játékos képes kinőni. Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián, Ladányi Balázs, Tokaji Viktor, Szélig Viktor és társai példája azt mutatja, semmi más nem nagyon számít, mint a munka és az akarat. És hogy ezeket az erényeket minden sufniban van lehetőség csillogtatni. Nagyon bízom benne és egyben kívánom is, hogy az akadémiai rendszerből kikerülő játékosok minősége még az én életemben legyen annyival jobb, mint amennyivel a körülményeik jobbak ? és a rájuk költött pénz több ? nevezett legendákéhoz képest.
