Elődeink csontokon korcsolyáztak
A jégkorong eredetéről nemrégiben újra fellángolt vitát ez a cikkünk sem dönti el, mindenesetre érdekes régészeti adalékok kerültek elő a felszerelések történeti fejlődéséhez.
A mai korcsolyák elődjének első példányait egy svájci tó mélyén találták meg. Valamilyen nagyobb méretű állat csontjainak két végére fúrtak egy-egy lyukat és köztük átvezetett bőrszíjakkal erősítették a lábukhoz. Ezek a leletek mintegy ötezer évesek. A nyelvészettudomány mindehhez annyit tesz hozzá, hogy egy régi holland kifejezés a schenkel, amit a korcsolyára használtak és ami lábcsontot jelent.
Federico Formenti az oxfordi egyetemről és Alberto Minetti a milanói egyetemről arra jutott, hogy az első korcsolyákat feltehetően a finnek fejlesztették ki, szintén állati csontokból, mintegy hétezer évvel ezelőtt. A kutatók számításai szerint a tavakon korcsolyázva közlekedve az ember akár 10%-kal is kevesebb energiát égethetett el, ami a tavakkal bőven ellátott Finnországban kulcsfontosságú lehetett.
Később vikingkori leletek is bőséggel kerültek elő, amelyek 9. századi tanúi annak, hogy a kezdetek kezdetén csontokból készített magának korcsolyát az ember. Ehhez egyébként általában lovak lábszárcsontja volt a legalkalmasabb. A legrégebbi fennmaradt festmény, ami korcsolyázó embereket ábrázol, Olaus Magnus Carta Marinája 1539-ből.
Természetesen a kanadai indiánok is használtak csontból faragott korcsolyákat, ez a nagyon jó állapotban lévő darab 2012-ben talált gazdára a Myers Auction Gallery árverésén és amit 1500-1700 évesre becsültek.
A mai Nova Scotia területén egykor élt Mi’kmaq indiánok pedig arról voltak híresek, hogy nagyszerű botokat faragtak, amelyekre külön szavuk is volt, akárcsak a jégen űzött játékokra, amikhez szintén használtak ilyen botokat. Mivel erre vonatkozóan azonban nincsenek tárgyi bizonyítékok és mivel nem akarunk a nemzetközi jégkorongtörténész közösség indulatainak kereszttüzébe kerülni, ez utóbbi kérdésben nem foglalunk állást.
