A magyar hokinak jelene is van, emberek!

   

A magyar jégkorong nemcsak volt és lesz, hanem van is. Nem árt, ha ezt is figyelembe vesszük, amikor stratégiákról gondolkodunk.

A magyar jégkorong az elmúlt húsz év legnagyobb részében a jövő igézetében élt. Emlékszünk még, amikor Kercsó Árpád az első teljes egészében saját nevelésű dunaújvárosi fiataljaival végigverte Kanada korosztályos csapatait. Aztán lényegében ugyanezt megcsinálta a Budapest Starsszal is. Ekkoriban a B csoportban küzdöttünk, a feljutás legkisebb reménye nélkül. De már ekkor is mindenki azt várta, hogy felnőjön ez a generáció, amely végre átveszi a keményen dolgozó, de leküzdhetetlen hátrányból induló Ladányiék helyét, és akkor itt lesz a Kánaán, vagy legalábbis az A csoport. A történet vége ismert: a keményen dolgozó és leküzdhetetlen hátrányból induló Ladányiék kiharcolták a feljutást, a magyar jégkorong majd’ 80 év elteltével Zürichben a legjobbak között szerepelhetett. A jövő ígéretének generációja pedig jobbára megmaradt ígéretnek.

A feljutás több szempontból is kivételes pillanat volt a magyar jégkorong elmúlt két évtizedében, én most azt emelem ki, hogy ez volt az egyetlen olyan időszak, amikor a magyar jégkorong teljes mértékben a jelenben élt. Az azóta eltelt időben eljutottunk oda, hogy egy divízió 1-es vb-n elért harmadik helynek örülünk, de kicsit azért bosszankodunk, ennél rosszabb helyezés sokak számára már egyértelműen kudarcot jelent. Az igaz, hogy reális esélye a feljutásnak jelen pillanatban nem látszik. A szövetség talán ezért is bízta meg Rich Chernomaz szövetségi kapitányt a hároméves fiatalítási program levezénylésével. De vajon meghozhatja-e ez a kívánt hatást?

Benk HUNJPN

Fotó: Mudra László (MJSZ)

A legfontosabb kérdés, hogy van-e ilyen kényszer ma Magyarországon? A rövid válasz úgy hangzik: nincs. A hosszabb úgy, hogy ma már nem arról szól a mese, hogy a magyar jégkorong minden eresztékében repedezne, hogy amink van, azt legjobb kidobni az ablakon, hogy tiszta lappal és a nulláról építkezve újra elinduljunk felfelé. Az elmúlt egy év után pedig semmiképpen nem beszélhetünk ilyen kényszerről. Azt nem tudni, tendencia-e, de tavaly áthelyeződtek a súlypontok a magyar jégkorongban, amely három lábon áll: a légiósok, a Fehérvár EBEL-csapata és a MOL Liga. A légiósok jelentik továbbra is a leggyengébb láncszemet abból a szempontból, hogy viszonylag kevesen vannak, leginkább azért, mert a magyar jégkorong alacsonyan jegyzett, ami felülről eleve korlátozza a lehetőségeket. Ennek ellenére Rich Chernomaz és Stephan Lundh egyaránt hangsúlyozta a légióskodás fontosságát, nem tett másként Ladányi Balázs sem még régebben. Fontos egy játékos számára, hogy kilépjen a saját komfortzónájából, új impulzusokat kapjon, teljesítménykényszer alatt játsszon. Ennek megteremtése pedig hazai környezetben, ahol ráköszönnek az emberre a piacon, felismerik az utcán, szeretettel (és kényelemmel) halmozzák el, mindig nehezebb.

A másik láb, a Fehérvár EBEL-csapata, idén alaposan megrogyott a válogatott szempontjából, legjobb magyar játékosai külföldre távoztak, helyükre légiósok érkeztek, akik a klub szempontjából nagyon hatékony munkát végeztek, de soha korábban ilyen kevés magyar jégidő nem volt. Nem tudjuk, ez mennyire változhat meg a következő szezonban, azzal lehet számolni, hogy ez a jégidő növekedni fog. De erre érthető módon semmilyen garancia nincs, a Fehérvár lépése ésszerű és előbb-utóbb várható is volt, butaság volna azt várni egy klubtól, hogy saját érdekeit és eredményességét a válogatott vélt vagy valós érdekei mögé helyezze.

A harmadik láb, a MOL Liga nagyot fejlődik évről évre, idén is minden korábbinál jobb szezont zártak a csapatok, ezzel együtt a perspektívák sem szűkültek, hiszen egyértelmű az irány, további felvidéki csapatok csatlakozása jelentősen emelné a színvonalat, miközben mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a magyarországi és erdélyi klubok tartani tudják a lépést a színvonalban, például a légióslétszám megemelésével. A MOL Liga játékosai évről évre bizonyítják, hogy képesek felvenni a versenyt az EBEL-ből vagy a külföldről érkező válogatottakkal. Így tett az A csoportos vb-n Holéczy Roger, Jánosi Csaba és Peterdi Imre, 2010-ben Magosi Bálint, 2011-ben Sikorcin Ladislav és Pozsgai Tamás, két éve Galanisz Nikandrosz, tavaly Nagy Gergő és Szirányi Bence, idén pedig Azari Zsolt.

Azari 2 HUNKOR

Ez az a kontextus, amelyben hároméves fiatalítási koncepciót hirdetett a szövetség, némiképp érthetetlenül. Fiatalítást vagy bármilyen radikális fejlesztési programot ugyanis olyan háttér nélküli országokban szokás elindítani, ahol jobban megéri valami teljesen újat építeni, mint a jelenleg működő struktúrákat fejleszteni. Ne szégyenlősködjünk: a fiatalítási koncepció mögött implicit értékválasztás rejlik, melynek legnagyobb vesztese a MOL Liga. Márpedig a magyar jégkorong fenntartható modellje aligha képzelhető el egyre erősebb saját bázisú bajnokság nélkül. A szövetség elvi hozzájárulásával ugyan nagy tempóban épülnek ki a párhuzamos struktúrák, elsősorban az EBEL korosztályos bajnokságaiban való indulással, de azt megtanulhattuk az elmúlt pár évtizedben, hogy mégoly tehetséges korosztályos játékosból sem lesz feltétlenül felnőtt szinten is meghatározó hokis. Eleve túl sok a bizonytalansági tényező ebben a korban, ráadásul ez az a pont, ahol a magyar jégkorong valamiért a legrosszabb teljesítményt nyújtja. Nem feltétlenül a játékos hibája tehát, ha nem sikerül az átmenet. Márpedig a MOL Liga éppen itt segíthetne a legtöbbet, olyan játékosok rendszerben tartásával, akiknek elsőre nem sikerült ez az áttörés.

A MOL Ligát azonban nem csak a válogatott felől gyengítik. Az MJSZ legutóbbi elnökségi ülésén zöld utat adtak egy olyan klub EBEL-indulási lehetőségének, amely eddig felnőtt szinten még semmilyen értékelhetőt nem tett le az asztalra. Vajon végiggondolták a döntéshozók, hogy ha sikerrel jár az általuk támogatott projekt, akkor honnan lesznek játékosai egy semmilyen értelemben nem létező egyesületnek és ez milyen hatással lesz a MOL Liga eladhatóságára? Ha a magyar klubok semmilyen fejlődési lehetőséget nem tudnak garantálni szlovák és erdélyi versenytársaiknak, akkor ők milyen mértékben fogják vissza majd a fejlesztéseiket? A megváltozott körülmények között vajon még mindig a második EBEL-csapat mindenáron történő létrehozása a jövő záloga? Akkor is, ha ez a liga is számos problémával küzd? Akkor is, ha ebben a ligában a magyar érdekek érvényesítésének lehetősége gyakorlatilag zéró? Akkor is, ha ezzel a saját bázisunknak adunk egy kiadós pofont?

A magyar válogatott történetében Pat Cortina volt az utolsó olyan szövetségi kapitány, aki rendszeresen, élőben látott magyar bajnoki küzdelmeket, csapata éveken át vívott olykor élet-halál harcokat. Cortina, amellett hogy kivételes képességű edző és emberileg is páratlan tulajdonságokkal rendelkező szakember, még testközelből látta, mire képes és mire nem a magyar jégkorong Fehérváron és légión kívüli szegmense. 2009 óta olyan szövetségi kapitányaink vannak, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs a magyar jégkorong bázisával. Tavaly decemberben ugyan Stephan Lundh kritikája után egy alkalommal valóban leültek egymással beszélni az országban dolgozó legfontosabb szakemberek. De azóta újra semmi.

Vas M HUNJPN

A magyar jégkorong újra a jövő bűvöletében él, ezért nagyvonalúan átlép saját múltján és jelenén, közben kicsit meg is tapossa azt. Idén az út szélén hagytuk Ladányi Balázst, Stephan Lundhnak pedig három éven keresztül nem sikerült egy talpalatnyi helyet találni a válogatott szervezetében. Így azért nehéz lesz. Reálisan szemlélve a dolgot, még jó ideig nem lesz olyan magyar válogatott, amely a feljutás esélyeseként vesz részt egy divízió 1-es világbajnokságon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne erre kisebb vagy nagyobb esélyünk. A kis hokinemzeteknek azonban általában akkor van csak esélyük meglepetést okozni, ha erős az összefogás, ha minden játékost közvetlenül, személyesen is ismer a szövetségi kapitány. Intenzív közös munkával, elsöprő közös akarattal lehet versenyhátrányt kompenzálni. Jelen pillanatban ennek egyik feltétele sem áll fenn.

Részben a magyar jégkorong szerkezetének, részben a válogatási elveknek köszönhető az, hogy az 1986–1990-es korosztály játékosai számottevő válogatott tapasztalat híján maradtak, ez a korosztály majdnem teljesen elveszett a magyar jégkorong számára. A helyzetet éppen Rich Chernomaz mentette meg, érkezésével a válogatott keret olyan nyitottá vált, mint korábban soha, megszámlálni is nehéz, mennyi új játékos kapott lehetőséget a bizonyításra. Ahhoz, hogy a kapitány dolgát tovább nehezítsük, vagyis a számba jöhető játékosok számát tovább növeljük, a MOL Liga erősítésére van szükség. A másik két láb már megvan. Természetesen fontos, hogy ott is legyen előrelépés, annál is inkább, mert semmi nem zárja ki, hogy mindhárom területen egy időben haladjunk előre. De legnagyobb szükség most éppen a bázison mutatkozik, az alapzaton, amire részben az EBEL, részben a légiós kontingens is támaszkodik. És amely jó úton jár, világbajnok szlovák csatárok népszerűsítik határainkon túl, Stephan Lundh a svéd médiának nyilatkozza róla, hogy a MOL Liga topcsapatai felveszik a versenyt az Allsvenskan középmezőnyével, és amelybe nem kevés pénzt és energiát fektettünk eddig.

Gromov írt egy cikket a Cinken arról, hogy a magyar focinak miért nincs esélye a nagyokhoz felzárkózni. Ebben azt írja, szerintem az összes sportágra általánosan érvénnyel, hogy “a dribli meg a finesz mit sem ér rengeteg munka és erő nélkül. Dolgozni pedig rémes, ha a cél rohadt messze van, és a közeg sem inspirál”. Ha elfogadjuk, hogy ez igaz a jégkorongra is, máris eljutunk a fontosabb tennivalókhoz. A válogatott szakvezetése részéről éppen arra van szükség, amit Chernomaz kezdett el: annyira nyílt versenyt biztosítani a válogatottba kerülésért, amennyire az csak lehetséges. Lássák a játékosok, hogy a MOL Ligából is be lehet kerülni. A szövetség részéről sem hiányzik sok: koncepciózusabb és eltökéltebb támogatás a MOL Liga felé. A ligának pedig az eddigi ütemben kell tovább fejlődnie, biztosítani, hogy a közeg egyre inspirálóbb és inspirálóbb legyen, a versenyszellem közelítsen ahhoz, ami a fehérvári EBEL-csapatnál van. A játékosoknak pedig meg kell érteniük, hogy a legnagyobb zsugakirályok ma már mindenhol gladiátorok is. Még ha nálunk rengeteg helyen egy alapvetően félreértelmezett tehetségkultusz rombol is, ahol a tehetség nem más, mint felmentés a szisztematikus munkavégzés alól.

HUN HUNJPN

A válogatott idei teljesítményről ugyan megoszlanak a vélemények. Nálunk, a Jégkorongblogon, egyértelműen pozitív volt az egyenleg. Mindezt úgy érte el a csapat, hogy kimaradt a keretből Ladányi, Sikorcin, Nagy Gergő és Metcalfe. Galanisz, Hajós, Tóth, Somogyi, Szappanos és sokan mások bármelyik évben képesek kiugró teljesítményt nyújtani. És mint láttuk, a MOL Liga eddig minden évben képes volt legalább egy plusz tehetséget kitermelni a válogatott számára. Nem élünk tehát forradalmi időket, kellenek a fiatalok, de nincs szükség erőltetett fiatalításra. Elég, ha az aktuálisan legjobb 22 magyar játékos minden évben elmegy vébézni.

Vissza a jelenbe, mert a magyar jégkorongnak nem csak jövője, de jelene és nem akármilyen múltja is van!

Cimkék: ,

Nem lehet hozzászólni.

Eseménynaptár
augusztus 3., csütörtök
U20   HUN20USA18 
augusztus 10., csütörtök
PRE   ZILSCC 
PRE 18:00 MISMIC 
PRE 18:00 NZÁFTC 
augusztus 11., péntek
PRE   POPSCC 
PRE 17:00 TOPFTC 
augusztus 12., szombat
PRE 19:00 MACVIC 
   H I R D E T É S
   H I R D E T É S
Partnerünk