Dolny Kubin?Sabinov 9-6
Szlovákiában járva érdemes hokimeccset nézni. Akár alacsonyabb osztályút is. Ezt tette moszkvicsslusszkulcs is, az ő beszámolóját olvashatják.
Ritkán adatik meg nekem, hogy kedvenc sportomat külföldön is nézhessem élőben. Ezúttal azonban sikerült eljutnom a szlovák 2. liga egyik mérkőzésére és mivel gyakran esik szó a szlovák hoki “haláláról”, így talán tudok néhány érdekes részlettel szolgálni az ottani alsóbb osztályú viszonyokról.
A helyszín Alsókubin (Dolny Kubin), egy 20 000 fős város Szlovákia északi részén, a Magas-Tátra nyugati oldalán, Zsolna és Rózsahegy környékén. Mivel messze esik a magyar határtól, így arrafelé a magyar szó már tényleg ritka, de ha veszi az ember a fáradságot és szlovákul próbál megszólalni (köszönni, megköszönni), akkor gyakran kaphat viszonzásul egy “köszönömöt” vagy egy “viszontlátást” a helyiektől. A szlovákok vendéglátás terén amúgy is sokat fejlődtek. mind infrastruktúrában, mind hozzáállásban. Ebben a kisvárosban van egy 20-25 éve épült fedett jégpálya, egy labdarúgó-stadion, mellettük pedig egy fedett Aqva Relax nevű élményfürdő, ahol este 8-kor még telt ház volt, minden este, a helyiek hétköznap is megtöltötték a medencéket. Van még egy saját sípályájuk, ami hóhiány miatt nem üzemelt, lehet raftingolni is az Árva-folyón, szóval adódik sportolási lehetőség dögivel. Irigylésre is méltó a szlovákok téli sportokhoz fűződő viszonya, persze tudom, hogy ehhez a csodálatos természeti környezetük nagyban hozzájárul.
A csapatok. Sabinov. Kelet-szlovákiai csapat Kisszebenből, látszott is rajtuk? Viseletes, szakadt felszerelés, összesen 10+2 játékos, 18 és 40 közötti életkorral, a csapat fele (igen, az öregek is) rácsban. Dolny Kubin. Éles ellentétben az ellenféllel, új felszerelések, 4 sornyi játékos (rácsos itt is volt bőven). A helyi piros-fekete-fehér medvék szemmel láthatóan “komolyabb” csapat benyomását keltették.
A csarnok retró, retró, retró. Csak ez járt a fejünkben, amikor beléptünk. A csarnokhoz az építése óta valószínűleg nem nyúltak hozzá, de a rolba és a palánkrendszer új. Lelátó csak az egyik oldalon található, vele szemben a VIP-lelátó, ide ültek fel a fiaink is. Itt 15-20 szék és néhány pad volt kirakva. A beléptető rendszer egy 50 éves hölgy volt, aki egy asztal fölött görnyedve, kis asztali lámpa fényénél adta a jegyeket. A büfé pár pad és asztal, a belépéskor diszkrét sült kolbász illata fogadott minket. A zsűriben ketten dolgoztak, az egyikük volt a “stop/play ember”, ő kezelte a CD-s magnót, amiről a zene szólt.
A rolbás nem sajnálta a vizet a szünetben, a kapus a szokásos kezdés előtti rituáléjakor hullámzó vizet talált a portája előtt, de a 2. harmadban még 2 perccel a vége előtt is állt a víz az ellenfél kapuja mögött foltokban? A kapukat rögzítő embernél egy 140 cm-es kézi furdancs volt, azzal készítette a lyukat. A világítás olyan “albás” volt, a lámpák 40%-a égett.
A meccs. A hazaiak számítottak esélyesnek, ennek megfelelően végig nyomás alatt tartották a zöld-sárgákat. (Kicsit izgultunk a meccs előtt, hogy a Sabinovnak nehogy fekete-sárga legyen a színe, mert bizony jó páran ilyen színkombinációs ruhadarabokban voltunk.). Igazi szláv hokit láttunk lassított kiadásban. Ment a korong ütőről ütőre, kombinatív hoki, kevés testjátékkal. A kétsornyi vendéggárda hősiesen védekezett, néha átlátogattak a hazai kapuhoz és gólt lőttek. Aztán persze a hazaiak apránként felőrölték őket, de nagy arányú győzelmet nem tudtak aratni, bár sokan erre tippeltünk. A hátvédek nem sok védelmet adtak a kapusuknak, igaz, erre nem is volt szükség, a 38. percben történt meg először, hogy a kapus előtt lefékező csatárt a hazaiak hátvédje arrébb tolta.
Előfordult olyan eset, hogy egy kiugró csatár elől a kapus felszedte a korongot, de a két hátvédje eközben lement cserére. Hisztizett is a kapus. A 43. percben láttam az első korongbelövést a harmadba és a 48. percben csoda történt, az egyik hátvéd a palánkra lökte az ellenfél csatárát, aki a jégen maradt, ezen megrémülve a hátvéd ? miközben ment a játék ? letérdelt a csatár mellé megkérdezve, hogy jól van-e? A legnagyobb sokk a hazai góloknál ért minket, ugyanis repültek a pénztárgépszalagok. Mi ilyet még hokimeccsen nem láttunk. Nyilván jól megszokott volt a dolog, mert hazai mezbe öltözött gyerekek ültek a hazai büntetőpadnál és a góloknál jégre mentek összeszedni a szalagokat. Ebben sok segítséget kaptak a vonalzóktól is, akik a plexin pakolgatták ki a papírszalagokat. Ahol aztán gyors kezű gyerekek feltekerték és adták vissza, pontosabban fel a B-közép prominens alakjainak.
Apropó gyerekek. A második szünet után a Sabinov már a jégen volt, a hazaiak késtek. Így aztán a gyerekek kicsit edzettek addig a jégen, passzolgattak, koriztak, kapura lőttek. Szerintem ez is elképzelhetetlen lenne nálunk. Szóval nagyon családias volt a légkör.
Az iramról annyit, hogy az egyikünk azt találta mondani: Verba Gabi ? a kilencvenes, kétezres évek miskolci hokijának egyik vezéralakja ? 2 hét edzéssel beférne a Sabinovba. A végén láthattunk még egy büntetőt, amit olyan egykezes megoldással fejezett be a hazai csatár, amit az “”enédzselben” biztos beválasztanak a hét góljai közé.
A vendégek időt kértek 1 perccel a vége előtt, a 12 játékos megbeszélte a taktikát, a mögöttük álló két civil ruhás ember zsebre dugott kézzel álldogált a pad tetején. Így ért véget a meccs, jöttek a kézfogások és a pénztárgépszalagok. A többéves MOL Liga-tapasztalattal rendelkező társaimmal azt állapítottuk meg, hogy az UTE (bocs, de ők lettek most az utolsók) a Dolny Kubint 6-7 góllal, a Sabinovot 12-15 góllal verné. Ez persze fikció, de érzésre ennyi különbséget sem találtunk túlzónak. Ez persze “csak” egy harmadosztályú meccs volt, a maga családias, retró, múltidéző játékával, közel telt házzal, 5-600 nézővel. Tudom, nálunk nincs is ilyen harmadosztály és gyakran az első osztályban sincs ennyi néző.
Igazából ezzel az írással semmit és senkit nem akartam minősíteni, csak érdekességképpen, hiánypótló szándékkal született!
