Aki nem áll be a sorba, nem fog játszani

A Sapa Fehérvár AV19 négy meccset vesztett zsinórban. Válság nincs, de helyzet van, mert változtatni kell. Marty Raymond vezetőedző is így látja, szokatlan őszinteséggel válaszolt kérdéseinkre.

A nemzetközi szünet után visszaesett csapata teljesítménye. Miért?

A csapat nagy része a válogatottakkal volt az IIHF szünet alatt. Komoly munkát végeztek ott, nagy fizikai terhelést kaptak. Elképzelhető, hogy sok volt számukra a terhelés, hiszen szinte menetből következett az EBEL folytatása. Ez azonban csak kifogás lehet. Elfogadom, hogy nem egyszerű ennek a terhelésnek megfelelni, de ha nem lett volna válogatott program, akkor kemény meccsek, utazások, köztük ugyancsak megterhelő edzések vártak volna a fiúkra nálunk is. Éppen elég játékosunk van ahhoz, hogy az egy emberre jutó terhelés ne legyen elviselhetetlen.

Fotó: Mudra László (jegkorongblog.hu)

A játékosok hozzáállásával van a baj?

Véleményem szerint a mostani rossz eredmények oka inkább abban keresendő, hogy a játékosok az utóbbi mérkőzéseken nem voltak minden tekintetben felkészültek arra, hogy azt játsszák, amit kérünk. Itt elsősorban arra gondolok, hogy fejben nem álltak oda megfelelően a mérkőzésekre, sokszor hoztak rossz döntéseket. A fiataljaink sem voltak teljes mértékben felkészülve arra, hogy kilépjenek a reflektorfénybe, magukhoz ragadják a főszerepet. Mivel csapatként nyerünk és csapatként veszítünk, szigorúan csak illusztráció gyanánt ez utóbbira azt a példát említem, hogy a legutóbbi mérkőzésen a fiatal hátvédeink hibáiból vagy 15-ször indulhatott meg az ellenfél a kapunkra.

De nem csak náluk érezni, hogy leeresztettek fejben. Túl sok játékosunk nem volt kész arra, hogy játsszon. Nem küzdöttek eléggé, hiányoltam a versenyszellemet. Nem mondhatnám, hogy nem tették oda magukat, de az volt az érzésem, hogy nem is adtak ki magukból mindent, maradt még bennük.

Ismét csak egy példát mondanék. Gyakran fordult elő az utóbbi mérkőzéseken, hogy a játékosaink ütközni próbáltak, de nem fejezték be az ütközéseket megfelelően. Ez azzal jár, hogy az ellenfél helyzeti előnybe kerül ilyenkor. Egyszerűen túl puhán játszottunk. Ilyenkor aztán az edző a rutinos játékosokhoz nyúl, akik sokszor a rutintalanabbakkal együtt vannak bent a jégen, és együtt sírnak, együtt nevetnek, ha gólokat kapnak, rontják a statisztikájukat is.

A légiósok sokat játszanak, de nagyon sok gólt kapunk róluk, 20-22 meccs után a többségük -10 körül van. A magyar középkorúak nem lőnek túl sok gólt, a magyar fiatalok pedig alig játszanak. Mit lehet ebben a helyzetben tennie egy edzőnek?

Nem nagy dolgokkal van probléma, egészen apró pici részletek hiányoznak, de ezek együttesen azt eredményezik, hogy az ellenfeleink fölénk kerekednek. Egyetértek, a légiósok sok lehetőség mellett sok gólt kapnak, a rutinos magyarok nem eredményesek, a fiataljainkról már ejtettem szót, nem mutatták meg, hogy képesek lennének egyelőre a többiek helyett átvenni a karmesteri pálcát, ha nekik rosszabb napjuk van, netán sérültek, mint most Jackman.

Erre is egy példát szeretnék mondani. A két fiatal kapusunk nagyon tehetséges, de az utóbbi mérkőzéseken nem tudtak semmi extrát hozzátenni a játékhoz. Nagyon hálátlan a kapusok dolga, ők az utolsó védvonal, ha az ellenfél átjut mindenkin, akkor jönnek ők, és akkor kell valami extrát mutatniuk, amivel versenyben tudják tartani a csapatot. Na ez az, ami az utóbbi meccseken nem sikerült nekik.

Mégis min lehet akkor változtatni?

Ilyenkor az edző nagyon szép és egyben nagyon nehéz feladat előtt áll. Fel kell ráznia a csapatot, meg kell találnia, mi romlott el, mit rontottak el az edzők és a játékosok közösen. Van az úgy, hogy vissza kell állítani az órát nullára és újból kezdeni a munkát. Mi most ezen a ponton vagyunk. Meg kell próbálnunk újból beskálázni a játékrendszerünket, miközben meccseket is játszunk. Ez nehéz feladat. Megpróbáljuk a játékosokat kimozdítani a komfortzónájukból, mert úgy tűnik, mostanában ritkán hagyják el azt. Újra meg kell találni a tüzet, a szenvedélyt, a játék örömét, amit az utóbbi időben hiányolok a fiúkból.

Miért lövünk ilyen kevés gólt és miért kapunk ilyen sokat?

A mi házi statisztikáink szerint körülbelül egyforma a kapura lövések aránya most hogy vesztünk, csakúgy, mint a korábbi meccseinken volt, amikor sikeres szériában voltunk. A különbség annyi, hogy ellenfeleink a nagyon gyakori korongvesztéseink utáni lefordulásokból gyakorlatilag a kapu torkáig sétálhatnak, míg nekünk minden lövőhelyzetért meg kell küzdenünk. A lövések egy jó részét a kék vonal közeléből adjuk le, azok pedig szükségképpen kisebb arányban eredményesek.

Megvan a forgatókönyve a négy vereség utáni helyzet menedzselésére?

Nincs sok idejük a játékosoknak arra, hogy az előbb elmondottak szerint visszatérjenek oda, ahol októberben tartottunk. Úgy érzem, sokan elkényelmesedtek, azt hiszik, nincs vetélytársuk, nincs küzdelem a helyért a csapaton belül. Meg fogom mutatni, hogy aki nem áll be a sorba, az nem fog játszani. Csak olyanok kapnak lehetőséget, akik készen állnak a feladatra. Igyekszünk növelni a csapaton belüli versenyhelyzetet is. Türelmesek vagyunk, de nem lehetünk azok a végtelenségig, ez üzlet is, egy ilyen csapatot fenntartani rengeteg pénzbe kerül. Nem élhetünk vissza a közönség és a szponzorok türelmével.

Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy ugyanebben a témakörben Ocskay Gábor szakosztály-igazgató adott egy ugyancsak érdekes, őszinte kritikát sem nélkülöző interjút az albavolanhockey.hu-nak.