A hokiban helye van a bunyónak

Ezt nem kisebb személyiség, mint Bobby Orr mondja megjelenés előtt álló könyvében. Az NHL legjobb hátvédjének nyolcszor megválasztott játékos szívesebben látja Crosbyt játék közben, mint kórházban vagy a büntetőpadon, ehhez pedig kellenek az enforcerek.

Nem ér véget a verekedésekről szóló polémia az NHL-ben, olvasóinkkal igyekszünk a legérdekesebb vagy legautentikusabb véleményeket ismertetni. Bobby Orrt nem kell külön bemutatni, az NHL egyik élő legendája, az ő véleménye mindig érdekes. A minap a Globe and Mail hozott le egy részletet az USA-ban éppen kedden boltokba kerülő új könyvéből (Orr: My story).

Orr azzal kezdi, hogy szörnyű dolgok történnek Észak-Amerikában a verekedések kapcsán, amelyeknek mindenképpen véget kell vetni. Ilyen az, amikor egy hétéves gyermek édesanyja azon gondolkodik, hogy bokszedzésre küldi a csemetét, hogy meg tudja védeni magát, vagy amikor egy edzőt azért függesztenek fel, mert agyrázkódást szenvedett egyik tanítványa, miközben verekedni tanította. A professzionális szint alatt semmi értelme tolerálni a verekedéseket. Orr a professzionális szintbe beleérti a juniorligákat is, mivel ezek közvetlen felkészülést jelentenek a profiléthez. Itt a fokozatosság elve a fontos, lehet olyan értelmes szabályokat hozni, amelyek mederben tartják a verekedések számát, mondja.

A felnőttek között viszont megvan a maga helye a bunyónak, amiről nem szabad megfeledkezni. “Én magam sosem szerettem különösebben bunyózni, viszont soha nem tértem ki előle és nem is kellett senki, aki megvéd. Megértettem, hogy ez ezzel jár, ez is a dolgom. Az első verekedésem a montreali Ted Harris ellen volt, meg akarta nézni, milyen fából faragtak. Minden újonc életében eljön ez a pillanat. Ha elfogadod a kihívást, akkor mind a csapattársaid, mind pedig az ellenfeleid tisztelni fognak. Ez egy kemény, fizikai sport, ami gyakran levezetetlen feszültséget termel. Mint egykori játékos, mondhatom, hogy ilyenkor sokkal szívesebben látom a szemtől szembeni bunyót, mintha ütővel nyúlunk a másik arcába, vagy a test egyéb helyein szúrunk. De ugyanígy a hátulról lökés sokkal gyávább és veszélyesebb tett, amiből sokkal több sérülés származik, mint a bunyóból. Ha nem is tiszteled azt a srácot, aki közted és a palánk között áll, az egészen biztosan bekövetkező retorziók visszatartanak attól, hogy letarold.”

Márpedig a retorziókhoz szükség van enforcerekre, kemény legényekre, akik ezt véghez viszik. Ez így volt már a múltban is. Jean Béliveau-tól fontos pontokat, rekordokat vett volna el, ha a bunyóval is neki kellett volna foglalkoznia. Erre a Canadiensnél megvolt a megfelelő ember, mégpedig John Ferguson. Ő akkor is verekedő ember volt, ha egyes szezonokban 20 gól fölött termelt. Az ő elsődleges feladata az volt, hogy az ellenfelek közül senkinek eszébe ne jusson a Habs sztárjátékosai közül bárkit, elsősorban Jean Béliveau-t bántani. Hogy “Fergie” emellett még gólokat is lőtt, csak azt mutatja, hogy a verekedők nem feltétlenül egydimenziós emberek.

Orr a múltból hozott példa után napjaink legjobb kanadai játékosáról, Sidney Crosbyról kezd polemizálni. “Fel lehet tenni a kérdést: hol látnánk őt szívesebben, a jégen vagy a büntetőpadon? A válasz egyértelmű. De mára a szabályok megváltoztak. Neki nincs egy John Fergusonja, ami azt jelenti, hogy Crosby sebezhető. Az ellenfelek általában mindent meg is tesznek ellene, és ha senki nincs, aki megvédje, ugyan miért is ne tennének meg mindent, hogy lelassítsák az ellenfél legjobb játékosát? Ez a sérülékenység sajnos nagyon is nyilvánvalóvá vált abban a sérüléshullámban, amin Sidney az utóbbi időben keresztülment. Én nem akarom látni Sidet, amint bunyózik. Ő a legjobb játékosunk, azt akarom látni, hogy egészséges és hogy játszik, nem pedig hogy ül a büntetőpadon. Talán ha lett volna mellette egy enforcer, Crosby sem szenved annyi sérülést. Ha a liga tényleg azt akarja, hogy sztárjátékosai ragyogjanak, ennek egyik legkézenfekvőbb útja, ha több időt és teret enged ezeknek a sztároknak a kreativitásra. Márpedig ha belegondolunk, ez éppen az, ami egy enforcer dolga.”

Orr szerint sajnálatos, hogy a mai jégkorongban a játékvezetésben kevesebb szerep jut a bírók igazságérzetének, sokkal inkább a szabálykönyv betűje szerint kell a büntetést kiosztani, míg régebben nagyobb szabadságot kaptak, a szabályok szellemének betartása volt a cél. Ez természetesen az igazságosság megfoghatatlanabb fogalma, de mégis tisztább játékot eredményezett. Orr nem híve a nagy változásoknak, szerinte bár a játékstílusok időről időre változnak, maga a játék lényege nagyon keveset változott az idők folyamán. Azt is elmondja, ő milyen hokit szeretne.

“Olyan játékot szeretnék, ahol a játékvezetőknek megvan a mérlegelési lehetőségük. Olyan játékot szeretnék, amelyben vannak bizonyos korlátok annak érdekében, hogy nagyobb tere legyen a játékosok ügyességének és biztonságának. És olyan játékot szeretnék, ahol az egymás iránti tisztelet miatt a vakoldalról és a hátulról történő ütközéseket többé nem tolerálják.”