Ma már ez egy másik sport

 

Mike Vernon, kétszeres Stanley-kupa győztes kapus szerdán délután háromtól edzést vezényel a Jégpalotában utánpótlás korú magyar kapusoknak. Az esemény nyilvános, utána személyesen is lehet vele találkozni, dedikáltatni, közös fotókat készíteni. Blogunknak kedden nyilatkozott.

Hogyan került Budapestre?

Véletlenül jött ez a lehetőség, üzleti úton vagyok Magyarországon. Az egyik partnerem érdekelt a jégkorongban, ő vetette fel, hogy mi lenne, ha tartanék egy edzést fiatal kapusoknak. Nekem is van egy lányom és három fiam. Ők még kicsik, de természetesen hokiznak. A legnagyobb fiú 15 éves, ő kapus, a középső 12 éves és center, míg a legkisebb fiam 10 éves, szintén kapus. De szó nincs róla, hogy én erőltetném bármelyiküknél is a hokis karriert. Végigmennek szépen a korosztályokon, aztán majd kiderül, hogy van-e tehetségük, elhivatottságuk, kedvük ezzel foglalkozni. Tudja, nálunk Kanadában minden szülő vagy hokist, vagy golfozót akar faragni a gyerekéből. A mi családunkban a tanulás az első, kerüljön be egy jó egyetemre, aztán majd meglátjuk, a hokiból mi lesz.

Mike Vernon Bp 2

Fotó: Mudra László (MJSZ)

Ilyen sikeres múlttal a háta mögött a legtöbb játékos igyekszik a jégkorong mellett maradni, ön mégis az üzleti életet választotta, miért?

Nagyon egyszerű, mint mondtam, van négy gyermekem, nagy a család, a hoki pedig túl sok időmet vette volna el, túl nagy elfoglaltság lett volna számomra, aminél nekem fontosabb volt, hogy a családommal legyek. Van bérletem a Calgary Flames meccseire, ez jelenti számomra manapság az elit jégkorongot. De inkább a gyermekeim mérkőzéseit látogatom.

Mennyit változott a kapusok technikája, mióta abbahagyta?

2002 óta nagyon sokat. De már azon idő alatt is rengeteget változott, amíg profi játékos voltam. Majdnem húsz évet töltöttem az NHL-ben, ez idő alatt szinte minden megváltozott, a felszereléstől kezdve a technikán át a kapusok fizikai méretéig, minden. Ma már ez egy másik sport ahhoz képest, amilyen volt a nyolcvanas évek elején. Vegyük például Dominik Haseket. Ő a kilencvenes évek elején érkezett meg az NHL-be, és mindenki el volt hűlve attól, hogy milyen technikával véd, ami akkor teljes mértékben unortodoxnak számított. De végső soron mindegy, ki milyen képzett játékos vagy milyen technikával véd, a jó kapusnak egy nagyon fontos képessége van: meg tudja állítani a korongot a gólvonal előtt. És Hasek ebben verhetetlen volt. A lényeg, hogy mindenkitől lehet tanulni valamit, és egy jó kapus el is les mindenkitől legalább valami apróságot.

Mentálisan milyen erőfeszítést igényel 60 percig folyamatosan koncentrálni egy ilyen ligában?

Természetesen extrát. Ráadásul a kapus az utolsó védelmi vonal, így ha ő hibázik, az mindig látványosabb. De a mi időnkben, főleg a nyolcvanas években azért ez még egészen másképp volt. Akkor még belefért egy-egy potyaízűbb találat. Ma már ez a játék is olyan ütemben fejlődik, mint minden technológia. Minden apró részlet jelentőséggel bír, mindent kielemeznek és mindenen megpróbálnak javítani. A hangsúly a hibák kiküszöbölésén van, az a legfontosabb cél, hogy ne hibázzanak, vagy hogy a hibák számát minimalizálják. Ebből adódóan a nyomás elképesztő mértékben megnőtt a játékosokon, és ez nem csak a kapusokra érvényes, hanem az összes játékosra, csatárokra és védőkre egyaránt. Hibázni ők is tudnak és számon is kérik rajtuk. Ezért is mondtam, hogy a mai játék nagyon kevéssé hasonlít ahhoz, amelyet én tanultam meg játszani. Ha csak a játékosok magasságát nézzük, ma már egy 190 cm magas csatár teljesen átlagosnak számít, míg 20 vagy 30 évvel ezelőtt jóval alacsonyabbak voltak a játékosok. Nem beszélve most az olyan óriásokról, mint Chara. Néha megkérdezik tőlem, hogy ki a jobb kapus, Kiprusoff vagy én. Mindig nevetnem kell, ha erre gondolok, hát hol lennék én hozzá képest, persze hogy ő a jobb kapus, ez nem is kérdés.

Mindenkinek van gyengéje. Kapusként mit utált a legjobban, amikor ráfeküdtek, az arcába spriccelték a jégkását, vagy esetleg amikor a csatárok takarták a kilátást?

Egy kapusnak sokat kell tűrnie, de van, amit nehéz elviselni. A legrosszabb az volt, ha nem láttam a korongot. Ha látom a korongot, elég jó eséllyel meg tudom fogni, ezzel nincs problémám. Ha viszont nem is látod, honnan hová érkezik a pakk, a védési esélyeid meredeken zuhannak. Márpedig egy meccsen kapsz legalább 5-7 olyan lövést, amit nem nagyon látsz.

Ki volt az a csatár, aki ellen a legkevésbé szeretett védeni?

Huh, nagyon sok volt. Az olyanok ellen, mint Gretzky, Lemieux vagy Messier nyilvánvaló módon mindig nagyon nehéz volt védeni. De a legkellemetlenebb mégis Robitaille volt. Ő a legképtelenebb szituációkból is képes volt gólt szerezni, még ha rajta feküdtem, valahogy akkor is be tudta kotorni a korongot. De a legpiszkosabban egyértelműen Tony Granato játszott. Aki egyébként jó barátom.

Emlékezetes a Patrick Roy-val lezajlott verekedése. Mi történt tulajdonképpen?

1997-ben találkoztunk a myugati konferencia döntőjében. A Detroit és a Colorado között hagyományosan hatalmas volt a rivalizálás. (Egy évvel korábban a Colorado jutott a döntőbe, két évvel korábban a Detroit – miklossy.) A konferenciadöntő hatodik meccse zajlott, 3-2-re vezettünk, ha nyerünk, mi játszunk a kupáért, ha ők, akkor a Colorado. Pár játékosnak volt elszámolni valója egymással, egyrészt a sorozat korábbi meccseiről, másrészt még korábbról, hiszen például Claude Lemieux 1996-ban hátulról úgy palánkra lökte Drapert, hogy szegény agyrázkódást szenvedett, eltört az állkapcsa, az orra és az arccsontja, nagyon komoly archelyreállító műtétet kellett rajta végrehajtani. Aztán az első harmad végén Forsberg és Larionov akaszkodott össze, akik már korábban is megtalálták egymást, és ez ürügyet adott a számlák rendezésére. Úgyhogy Darren McCarty nem kevésbé csúnyán ugrott neki Lemieux-nek, és ekkor Roy is úgy gondolta, beszáll a bunyóba, úgyhogy nekem sem volt más választásom. Nem volt valami nagy bunyó egyébként. Megnyertük a meccset és később a bajnokságot is. (Nem mellesleg ebben az évben Vernon kapta a rájátszás MVP-nek járó Conn Smythe Trophyt – miklossy).

Milyen volt a viszonyuk, s ez miként változott a verekedés után?

Barátok nem voltunk és utána sem lettünk, de beszéltünk egymással. Nem jártunk össze, nem jártunk golfozni a holt szezonban, de normális volt a viszonyunk, és ebben a verekedés után sem állt be változás. Az élet úgy hozta, hogy mindig rivális csapatoknál védtünk. A nyolcvanas években ő a Montrealban játszott, én a Calgaryban, ezek is mindig óriási harcok voltak. Január elsején mindig egymás ellen játszottunk. Aztán én elmentem Detroitba, ő pedig kicsivel később a Coloradónál kötött ki. Ez a két csapat szintén óriási ellenfél volt, úgyhogy ez valahogy sosem változott.

Mit szól ahhoz, hogy Roy ez évtől vezetőedzői feladatokat is ellát a Coloradónál?

Azt gondolom, hogy sikeres lesz. Nagyon erős a munkamorálja és nagyon utál veszíteni. Mindig tudja, mit akar, és többnyire azt is, hogyan érheti el azt. Úgyhogy szerintem minden feltétel adott ahhoz, hogy sikeres legyen vezetőedzőként is.

Mike Vernon Bp

Cimkék: ,

Nem lehet hozzászólni.

Eseménynaptár
augusztus 3., csütörtök
U20   HUN20USA18 
augusztus 10., csütörtök
PRE   ZILSCC 
PRE 18:00 MISMIC 
PRE 18:00 NZÁFTC 
augusztus 11., péntek
PRE   POPSCC 
PRE 17:00 TOPFTC 
augusztus 12., szombat
PRE 19:00 MACVIC 
   H I R D E T É S
   H I R D E T É S
Partnerünk