Hét fiatal játékos, akihez nem volt elég türelem

Mi történik, ha egy NHL-csapat által draftolt fiatal játékos nem váltja be a hozzá fűzött ígéreteket? Megválnak tőle. Az nhl.com összeszedett hét különösen peches üzletet, amikor a tehetség máshol mégis kinőtt.

Minden general manager rémálma, hogy a csapat által draftolt fiatal játékos nem váltja be a reményeket, nem fejlődik olyan ütemben, ahogy azt előzetesen elvárták, így eladják vagy elcserélik, mire az illető játékos az üzletet követő évben a játékos szupersztárrá válik.

Cam Neely
A kanadai csatárt 1983-ban, 18 évesen draftolta a Vancouver. Három évig türelmesen várták, hogy belenőjön az NHL-be, később kiderült, hogy négyet kellett volna. 208 mérkőzés és 106 pont után 1986-ban cserélték el a bostoni Pedersonért, aki két évvel korábban 116 pontos szezont produkált. Vancouverben is tűrhetően teljesített még pár évig, de Neely tíz évre lett a Boston egyik alapembere, nyolc évig viselte mezén az A betűt. Ez idő alatt bőven pont per meccs átlag fölött teljesített, 611 mérkőzésen 677 pontot ért el, háromszor szerzett egy szezon alatt 50 gólnál többet, négyszer választották All Star csapattagnak és a Hockey Hall of Fame-be is bekerült. Az már csak hab a tortán, hogy Pedersonért Neely mellett a Canucks adott egy draftjogot is, amivel a hátvéd Glen Wesley-t szerezte meg a Bruins. Wesley később 20 évet töltött az NHL-ben, 1457 meccset játszott.

Rick Middleton
Nem Neely volt azonban az első fiatal tehetség, akit a Boston elhalászott. Egy évtizeddel korábban nagyon hasonló volt a helyzet Rick Middletonnal, akit a New York Rangers draftol 1973-ban. Két szezont játszott a Rangersben, ahol igen fiatalnak számított egy veteránokkal felálló csapatban, ahol a támadópotenciálja ugyan megcsillant, de a védekezésből nem vette ki annyira a részét, mint amennyire azt elvárták tőle. Különösen az 1975/76-os második szezonja sikerült gyengébbre, amikor 50 pontja mellett mínusz 38-as +/- mutatóval zárta az alapszakaszt. Kilenc hónappal azután, hogy a Bostontól sikerült megszereznie Phil Espositót, a Rangers Esposito egykori sortársára, Ken Hodge-ra vetett szemet. Az ügylet része volt, hogy Middleton Bostonba költözött. Ahol nem kellett sok Middletonnak ahhoz, hogy bebizonyítsa, korán mondtak le róla New Yorkban. 1978 és 1985 között hét egymást követő évben érte el a 30 gólos határt, ebből ötször zsinórban negyvenet vagy még többet is szerzett. Végül 448 góllal és 988 ponttal fejezte be a pályafutását. Hodge valamivel több, mint egy évet játszott New Yorkban.

Mats Sundin
Sundin lett az első európai születésű 1/1-es draft, akit a Quebec Nordiques foglalt le 1989-ben. A svéd csatár egy év múlva be is mutatkozhatott az NHL-ben, első meccsén első gólját is megütötte. Harmadik szezonjában már 114 pontot ért el a 80 meccses alapszakasz során, amit viszont egy rosszabb szezon követett, 85 ponttal. Ekkor a quebeci vezetés úgy döntött, hogy Sundinnal csak a létszám nagyobb, így elcserélték a torontói erőcsatárra, Wendel Clarkra. Az ügylet Torontóban nagyobb port kavart, hiszen Clark hihetetlen népszerűségnek örvendett a szurkolók körében, de Sundin hamar elcsendesítette az elégedetlenkedőket, hiszen már első évében a Maple Leafs leggólerősebb csatára lett, karrierjét pedig a franchise történetének legeredményesebb játékosaként fejezte be, 420 góllal és 984 ponttal. A történet iróniája, hogy Clark később ismét csapattársa lett, hiszen a Toronto 1996-ban visszaszerezte a csatárt.

Kris Draper
Egy dollár már 1993-ban is sokat ért. A Detroit ugyanis pontosan ennyit fizetett az akkor 22 éves centerért, aki a későbbi négy Stanley-kupa győzelemben kulcsszerepet vállalt. Drapert a negyedik kör 62. helyén draftolta a Winnipeg 1989-ben. Első három szezonjában mindössze 20 mérkőzésre nevezték az NHL-ben. Draper a Red Wingsnél sem lett első számú gólgyáros, azonban a legmegbízhatóbb ütköző centere lett az NHL-ben akkor domináns szerepet betöltő alakulatnál, ahol az emberhátrányok kivédekezésében is komolyan számítottak rá. 2004-ben megnyerte a legjobban védekező csatárnak járó Selke-trófeát, két évre az olimpiára is kijutott a kanadai válogatottal és a négyszeres Stanley-kupa győztesek igazán exkluzív klubjának tagjává vált. Összesen 17 szezont húzott le Detroitban, ami talán egy dollárnál többet ért volna.

Zdeno Chara
A kilencvenes évek második felében a New York Islanders a konstans csapatépítés állapotában volt. A 206 centis szlovák óriást az 1996-os draft harmadik körének 56. helyén draftolták. Első három teljes szezonjának mindegyikében két gólig jutott, és semmi nem utalt arra, hogy több van benne, mint egy megbízhatóan teljesítő védő. Miután az Islanders hét egymást követő szezonban is lemaradt a rájátszásról, a klubnál 2001-ben úgy döntöttek, hogy az átütőerő eléréséhez mindenképpen egy sztárt kell igazolniuk. Megszerezték tehát az ottawai Alekszej Jasint, az ügylet részeként Chara és egy második körös draftjog vándorolt Ottawába. Ebben az esetben is érdekes mellékszál, hogy ez a draftjog később Jason Spezzaként öltött testet. Chara hamarosan az egész liga egyik legjobb hátvédje lett, már a Senatorsban is, de később Bostonban csak igazán, ahova 2006-ban szabadon igazolható játékosként érkezett. 2009-ben megnyerte a legkomplettebb hátvédnek járó Norris-trófeát, két év múlva csapatkapitányként nyert Stanley-kupát. Jasin öt évet húzott le az Islandersben, ez idő alatt négyszer bejutottak a playoffba, de mindannyiszor kiestek az első körben.

Randy Carlyle
36 évvel azelőtt, hogy Carlyle elfoglalta volna a Maple Leafs kispadját, a klub egyik legnagyobb jövő előtt álló játékosának számított. A 22 éves hátvéd az 1976-os draft 30. helyén kelt el. Ezt követően két szezont ingázott a Maple Leafs és a CHL-es Dallas Black Hawks csapata között, mígnem a csatár George Fergusonnal el nem cserélték a pittsburghi veterán hátvédre, Dave Burrowsra 1978-ban, aki két szezon után be is fejezte pályafutását. Carlyle ugyanebben a szezonban 83 pontig jutott és megnyerte a Norris-trófeát. Carlyle még egy évtizedig az egyik legmegbízhatóbban teljesítő, ponterős hátvédként játszott a Penguinsnél és később a Jetsnél, 1993-ban hagyta abba a jégkorongot. Később edző lett, 2007-ben Stanley-kupát nyert az Anaheimmel, majd 2012 márciusában ült le a Toronto kispadjára és egy évvel később rájátszásba vezette csapatát, 2004 óta először.

Roberto Luongo
Akárcsak Chara esetében, az Islanders Luongóval sem volt elég türelmes. Pedig negyedik helyen draftolták 1997-ben, kapus soha azelőtt nem kelt el ennyire előkelő helyén a draftlistának. Luongo ezt követően még szezont játszott a QMJHL-ben, mielőtt az NHL-ben is bemutatkozhatott volna. Ami nem is sikerült rosszul, hiszen egy 7-14-1 mutató az utolsó helyezett csapat újonc kapusaként több, mint biztató. Azonban a 2000-es draft első helyén az Islanders egy másik kapust, Rick DiPietrót igazolta le, így Luongónak mennie kellett. Végül a Floridával boltolták le a dolgot, Jokinennel együtt elcserélték őket a csatár Mark Parrishre és Oleg Kvasára, a Panthers első körös draftjára. Ezt sem az évszázad üzleteként ünneplik New Yorkban. Ugyan Parrish és Kvasa sincs szégyenkezni valója NHL-es karrierjét illetően, de nem hasonlíthatók Luongóhoz, aki 348 mérkőzést nyert a Floridával és a Vancouverrel, 2010-ben olimpiai aranyig vezette Kanadát és hetedik meccsen bukott csak el a 2011-es Stanley-kupa döntőjében.