A Vizeweltmeister és mi

Tagadhatatlan, hogy a svédek győzelme ellenére a nagyobb történetet a svájci jégkorong-válogatott írta az egy hete véget ért világbajnokságon. Megérdemlik, hogy még egyszer megemlékezzünk teljesítményükről. Mi pedig azt, hogy eközben egy kicsit a magyar hokira is gondoljunk.

Svájc kilenc győzelme alkalmával sorra verte a nagy hokinemzetek válogatottjait: Svédországot, Kanadát, Csehországot (kétszer) és az USA-t is. Bár végül nem övék lett az arany, de a döntőben is végig tartották magukat.

Sean Simpson szövetségi kapitány az egész csapatot dicsérte az elődöntők után: “Nagyon keményen korcsolyáztunk és tartottuk magunkat a saját szisztémánkhoz. Győzelemre éhesen játszottunk, tenni akartunk valamit a svájci hokiért és magáért Svájcért. Sok jó meccset játszottunk ezen a tornán, a csúcspont az elődöntő volt. Végig lehet nézni a teljes csapatnévsort, minden egyes név mögött hatalmas teljesítmény van az egész tornán.”

Ueli Maurer, a Svájci Államszövetség elnöke nem is habozott, Stockholmba utazott, és személyesen gratulált a szövetségi kapitánynak az elődöntő után. Soha egyetlen svájci  csapat sem ért el ehhez fogható eredményt egyetlen nagyobb csapatsportban sem. “Svájc szempontjából történelmi jelentőségű eseményeknek vagyunk most tanúi” ? nyilatkozta az USA legyőzése utáni sajtótájékoztatón az elnök.

Pedig korábban semmi nem utalt arra, hogy a 2013-as világbajnokság mérföldkő lesz a svájci hoki történelemkönyvében. Simpson 2010 áprilisában vette át a válogatott irányítását Ralph Kruegertől, aki 13 éven keresztül volt szövetségi kapitány. Annyira hozzánőtt a svájci válogatotthoz, hogy hokis berkekben csak az a mondás járta, hogy három dolog biztos az életben: a halál, az adó és Ralph Krueger a svájci kispadon. Nála hosszabb időt csak Viktor Tyihonov töltött válogatott kispadján.

A nagy sikerre emlékpóló és bélyeg is emlékeztet.

A vancouveri olimpián az orosz válogatottat legyőzve szerezték meg az ötödik helyet. Krueger ezzel búcsúzott, innen kellett volna még feljebb lépni. Simpson nagyon sikeres klubedző volt, új megbízatása előtti évben (2009) a Zürich Lionsszal megnyerte a Bajnokok Ligáját, majd a Chicago Blackhawkst is sikerült megverni 2-1-re, így a Viktória Kupát is bezsebelte klubcsapatával. Érdekesség, hogy elődjét, Kruegert szintén azután kérték fel szövetségi kapitánynak, hogy a Feldkirchhel megnyerte a European Hockey League-et, olyan topcsapatok előtt, mint a Dinamo Moszkva.

A 2010-es németországi világbajnokságon jól mutatkozott be Simpson, hiszen csak a negyeddöntőben kaptak ki 1-0-ra az akkori torna meglepetéscsapatától, a házigazdáktól, és az olimpia után a vb-n is megszerezték az ötödik helyet. Azóta azonban két egymást követő évben sem sikerült a negyeddöntőbe jutniuk, ami általában a jó és a rossz teljesítmény közötti határvonalat jelenti az alpesi ország közvéleményének megítélése szerint. 2011-ben a 9., tavaly pedig csak a 11. helyet sikerült megszerezni. Mindkettő kudarc.

Bár ez évben a torna előtt sok kritika érte a válogatási elvei miatt ? nagyon sok helyen kicserélődött a csapat, ráadásul több tengerentúli ász sem tudott hazajönni, alig maradt meg érintetlenül csapatrész ?, ezek egyre halkabbakká váltak az események előre haladtával. Úgy tűnik, sikerült megtalálnia az egyensúlyt a feltörekvő játékosok és a nemzeti hokilegendák, valamint a védekező és támadó felfogású játékosok között.

Simpson személye megkerülhetetlen a svájci sikerek megértésében. A perfekcionizmusáról híres kanadai szakember már-már svájcinak vallhatja magát, miután a 80-as évek óta játszik és edzősködik az országban. Mentora, Andy Murray csábította el Salzburgból Zürichbe az 1984/85-ös szezonban. Tartaléknak szánta a legendás cseh játékos, Milan Novy mögé. Első évében egyetlen árva mérkőzésen sem lépett pályára, így Murray kölcsönadta neki az autóját, hogy a többi csapatot térképezze fel. Ez lehetett, ami elindította az edzői karrier felé vezető úton. Simpson még manapság is éppen az ellenfelek elemzésében és a megfelelő taktika kidolgozásában a legerősebb.

A módszerei néha egészen egyediek. Ahogyan az egész torna ideje alatt rotálta kapusait, az némileg elüt a szokványostól. Svédország és Kanada ellen Gerber kezdett, de onnan meccsenként felváltva védtek Berrával, még az egyenes kieséses szakaszban is. Ha megnézzük a legutóbbi négy vb svájci keretét, határozott átalakulások láthatók. Már 2010-ben elkezdett kísérletezni, hiszen az olimpiai ötödik csapatból mindössze 9 embert hagyott meg a vb-keretben. Olyan fiatal játékosoknak is lehetőséget adott, mint az akkor még csak a 17. évét betöltő Nino Niederreiter, aki természetesen azóta is stabil kezdő, az idei vb-n 5 gólt és 3 asszisztot szerzett.

Ennek fényében még nagyobb siker az ötödik hely ismételt megszerzése. Az átalakulás azonban azóta is töretlenül tart. A 2013-as keretben hét olyan játékos (3 hátvéd és 4 csatár) szerepel, aki az azt megelőző három világbajnokságon egyáltalán nem jutott szóhoz. Köztük egyaránt találhatók kiegészítő emberek, mint például Robin Grossmann, aki a Montrealban játszó Diaz érkezéséig kapott kiegészítő feladatokat (15 shift és valamivel több mint 8 perc jégidő meccsenként, Diaznál ugyanez a mutató 29 és 19:34). De Grossmannhoz hasonlóan teljesen újonc volt Reto Suri is, aki bár 1989-es születésű, így is van 290 NLA-meccs a lábában, 125 ponttal. Hiába volt tehát újonc, tulajdonképpen nem meglepő, hogy 10 vb-meccsen 5+3-ig jutott. Simpson kiválóan ismeri a svájci utánpótlást, hiszen nem is olyan rég évekig dolgozott az U20-as válogatott mellett.

A másik tényező, ami a svájci siker megalapozója, a bajnokság egyre javuló színvonala. A sportág alapjai adottak, téli sport lévén óriási népszerűségnek örvend az országban, rengeteg a jégkorongos és a fizikai infrastruktúra is rendelkezésre áll. A bajnokságok rendszere egymásra épül, a juniorok legtehetségesebb része a másodosztályban, az NLB-ben felnőtt korú játékosokkal együtt edződik. Itt pedig kisebb számban, de szintén találhatók nemzetközi sztárok, az NLB teteje nincs messze az NLA aljától, idén be is jutott a Lausanne, miután az osztályozón összesítésben 4-2-re verte az SCL Tigerst. Az olyan kluboknak, mint a GCK Lions, amely nagyobb számban foglalkoztat fiatalokat ? például a magyar Hentes Kristófot is ?, éppen ezért nincs sok esélyük odakerülni a végelszámolásnál (söpréssel estek ki az idei negyeddöntőben), de ebben a korban fontos a magas meccsszám, ráadásul nem is akármilyen színvonalú mérkőzésekről van szó.

Emellett természetesen játszanak a juniorbajnokságban is. Az NLA pedig Európa egyik legjobb bajnoksága, erről természetesen megoszlanak a vélemények. Többek szerint a svéd után második helyen áll Európában, de a szűkmarkúbbak szerint is a svéd, finn, cseh bajnoksággal közösen alkotja a KHL-t követő elitet. Jól jellemzi ezt, hogy az említett Grossmann úgy került be kiegészítő emberként a válogatottba, hogy 26 évesen 360-nál is több első osztályú meccs volt már mögötte, kétszeres svájci bajnok, a Davos A betűse volt. A jégkorong ilyen mélysége elképesztő tartalékokat jelent.

Az utóbbi évtizedekben intenzíven fejlesztették a szakmai hátteret is, minek következtében valósággal megszállták a külföldi edzők az országot. El tudja valaki képzelni, hogy 40 évvel ezelőtt Svájc még a C csoportban küzdött olyan ellenfelekkel, mint Bulgária, Ausztrália vagy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság? Jelenleg az első osztályban 288 svájci játékos játszik, 52 észak-amerikai és 32 egyéb nemzetiségű. De még az NLB-be is jut 45 külföldi játékos, köztük 22 kanadai, akik közül páran jövőre felkerülnek a nagy csapathoz.Ebből is látszik, hogy idővel egyre inkább ésszel bántak a légiósokkal, és a kezdeti invázió után ma már csak a legjobbak érkezhetnek, limitált létszámban. Így biztosítják a svájci fiatalok számára a fejlődést.

Ugyanakkor az edzői stáb még nemzetközibb, a 12 első osztályú csapatból mindössze négynek az élén áll svájci vezetőedző, ötöt vezet kanadai szakember, de találunk svédet, finnt és dánt is. Ennél is fontosabb, hogy az egyre professzionálisabban működő klubok szakmai stábja is egyre terebélyesebb, így egy jó ideje már nemigen találunk olyan klubot, amelynél ne dolgozna külföldi szakember.

Erről Simpson a következőket mondta: “Egy generációval ezelőtt Svájc nagyon komolyan invesztált a fiatal játékosok és az edzők képzésébe. Azok a játékosok, akik akkor kezdtek el hokizni, az elmúlt pár évben jutottak el a válogatott közelébe.”

Szakemberek szerint nem is igazán a kiugró helyezés volt a meglepő, mert az ilyen háttérrel összejöhet egyszer-egyszer, mint ahogyan 1992-ben és 1998-ban is közel voltak az éremhez és csak a bronzmeccsen buktak el. Hatalmas különbség azonban, hogy idén Svájc nem a kisebb csapatokra jellemző kiugró kapusteljesítményen, önfeláldozó védekezésen és szórványos ellentámadásokon alapuló taktikával játszott. Éppen ellenkezőleg, idén mérkőzéseken keresztül képesek voltak dominálni sokkal nagyobb nevekkel felálló válogatottak ellen is. Ez a lendület csak a döntőben tört meg, valamikor az első harmad után. “A játékosok keményen harcoltak egymásért és nagyon hittek egymásban ? mondta a sikerről Simpson még a döntő előtt. Ez egy csapatsport. Ha emberek egy csoportja valódi csapatként működik, nagyon sok minden lehetségessé válik. Mi ezt bizonyítottuk minden mérkőzésen. Ezért annyira különleges sport a hoki. Csak akkor győzhet a csapatod, ha tudnak egymással, egymásért játszani.”

A kanadai szövetségi kapitány ugyanott nem misztifikálta túl a siker kulcsát: “A különbség aközött, hogy sikeres vagy-e egy tornán vagy nem, nagyon kicsi. Az elmúlt években néhány meccsen nem találtuk meg a győzelemhez vezető utat, idén sikerült erre rátalálnunk. Ez az ügy két hétig tart. Ha mindenki elhiszi, hogy megtörténhet, akkor tényleg meg is történhet.”

A svájciak titka másokat is foglalkoztat. Ausztriában az újabb kiesés óta ismét az a téma, mi az, ami nem működik jól az ország jégkorongsportjában, mi kellene ahhoz, hogy kitörhessenek a liftező országok sorából, és ennek eredményeképpen hamarosan Svájchoz, Norvégiához hasonlóan megkapaszkodhassanak az elitben.

Az osztrákok számára az első számú bűnbak ismét az EBEL pontrendszere lett, amely nem ad lehetőséget az idősebb, tapasztalt játékosoknak, de sok fiatal elől is elveszi a lehetőséget. A hockeyfans.at szerint a svájci modell példa lehet az osztrákok számára. Pedig ezt a kérdést is árnyaltan kell kezelni, Svájcban az elmúlt évek során éppenséggel megemelték a légióskontingens létszámát, 2 helyett immár 4 import játékos játszhat egy-egy csapatban. Igaz, ez a szám még így is körülbelül a fele az osztrák EBEL-csapatokban foglalkoztatottaknak.

A német edzőlegenda, Hans Zach a Sport1.de portálnak adott interjújában nem arról beszél, mit csinálnak rosszul Ausztriában vagy Németországban, hanem arról, mit tettek jól Svájcban. Véleménye szerint a mostani siker egy 15 éves folyamat gyümölcse. A svájciak időt adtak a szövetségi kapitánynak, akkor is hagyták nyugodtan dolgozni, amikor a csapat nem jutott a legjobb nyolc közé, mint 2011-ben és 12-ben. Megértették, hogy azokon a világbajnokságokon sem feltétlenül a tudással volt baj, csak éppen egy-egy dolog mindig hiányzott a nyolc közé jutáshoz. Ugyanakkor a taktikai érettség, a fegyelmezettség, a fizikai képességek, a korcsolyázótudás, a technika már sok szakértő figyelmét felkeltette. A svájciak türelmét és elszántságát, a választott útban való hitét jelezte, hogy Simpson korábbi elődje, Ralph Krüger is több mint egy évtizedet dolgozhatott egyhuzamban a válogatott élén.

A helvétek nem egy-két év alatt akartak eredményeket elérni. A felnőtt csapat alatt csendben óriási energiákat és pénzeket fordítottak az utánpótlás-nevelésre. A szponzorok pedig képesek voltak várni, megértették, hogy az utánpótlásra fordított pénzek a látványos sikert hosszú évek múlva hozzák csak meg.

A fiatalokra fordított figyelem szép lassan látható lett. 2010-ben a svájciak az U20-as világbajnokság elődöntőjében játszottak, Benjamin Conz a torna legjobb kapusa lett, Nino Niederreiter pedig az All Star-csapatba került. A 2010-es NHL-drafton Niederreitert a New York Islanders az 5. helyen választotta ki, egy évvel később Sven Bärtschit a Calgary Flames 13.-ként draftolta.

Bár Conz és Bärtschi még nem szerepelt a vb-n, Niederreiter ott volt, és 22 éves kora ellenére megmutatta, hogy nem érdemtelenül. Azt sem lehet mondani, hogy a többieket jobban érintette volna, hogy még tart az NHL, hiszen a svájciaknak is számos NHL-esük hiányzott a vb-ről.

Zach szerint a legnagyobb különbség a célok megfogalmazásában van. “A németek azt mondják, minél előbb német bajnokok akarunk lenni. A svájciak viszont így gondolkoznak: van 300 vagy 400 jó utánpótlás-játékosunk, akik közül 3-at, 4-et az első csapatba akarunk beépíteni.” Ezt a szponzorokkal is sikerült megértetni. Az elmaradt bajnoki cím nem jelenti azt, hogy a szponzor és vele együtt a pénze is távozik. Ennek a gondolkodásnak az egyik leglátványosabb eleme, hogy míg Németországban egy utánpótlásedző kilenc hónapon keresztül keres 400 eurót, svájci kollégája évi 12 hónapon keresztül alkalmazásban áll. A biztos háttér pedig sokkal jobb munkát eredményez.

Ausztriában, Németországban ? de tegyük hozzá, Magyarországon is ? sok esetben éppen az a képesség hiányzik, hogy ne egy-két évben, azonnali feljutásban gondolkozzanak, hanem hosszú távon és szisztematikusan tervezzenek. A hosszú távú tervek mellé a türelem is hiányzik, mindenki minél hamarabb akar eredményt elérni.

A svájci példa legfontosabb üzenete, hogy nem fogjuk tudni megspórolni magunknak az alapok szélesítését, a fiatalok rendszerszintű, tömeges fejlesztését és az időigényes saját munkát. Ezek nélkül csak megalapozatlan, rövid ideig tartó sikereket lehet elérni.