RaonA közösség ünnepe

   

Ha már ötéves évforduló, úgy gondoltam, a minimum, hogy adjuk meg a módját.

A tőlem megszokottakhoz képest fókuszáltabb bevezető következik ? annál speciálisabb, talán irritálóan idealistább, és egyértelműen szentimentálisabb folytatással.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de szerintem nem lehetünk elégszer hálásak azért, ami a honi jégkorong-szurkolói életben az elmúlt években létrejött. Bár az itteni főnökök nem szeretik a rivaldafényt, azt ők sem tagadhatják, hogy egy jól körülhatárolható közösség kialakulása nagy mértékben a jégkorongblog munkásságának köszönhető. Az internet már csak olyan, hogy viták mindig is voltak és mindig is lesznek ? de ezen a ponton szerintem sokkal fontosabb azokkal a pozitívumokkal foglalkozni, ami összeköt minket. A helyenként már egész elfogadható mértékben háttérbe szorult klubrivalizálásokkal, a létrejött új barátságokkal. Azzal a sok remek beszélgetés kedvenc témáinkról, amelyek jó esetben már virtuális sörözés jelleget kaptak. Azokkal a megunhatatlan rácsodálkozásokkal, amikor összetalálkoznak a blogról ismert szurkolók, és vigyorogva konstatálják a másikban a sajátjukhoz mérhető fanatizmust… és amely folyamat Tokajban egy új keletű hagyományként már eszeveszett méreteket öltött.

Persze van az úgy, hogy nem ezek kerülnek előtérbe, hanem az érme sötétebb oldala. Vitázunk, felbosszantjuk magunkat és másokat, kétszázas pulzussal verjük a billentyűzetet az igazunkért harcolva, igen. Írunk olyanokat, amelyeket élőben nem mondanánk, és mondunk magunkban vagy mások előtt olyanokat, amelyeket jobb is, ha nem írunk le. Esetenként szimpla nézetkülönbségeket hizlalunk háborús hadüzenetekké, és néha komoly erőfeszítéseket teszünk azért, hogy az egónk is enni kapjon, de csak a hasunkat hizlalja a sör.

De a lelke mélyén szerintem mindenki tudja, hogy igazából ezek nem számítanak. Soha nem erről szól a dolog. Nem ezekért vagyunk itt.

Sokkal inkább azért, mert van valami, ami közös nevező bennünk, és ez az ami itt mindenkit összeköt. Van egy életérzés, ami mindenkinél ugyanaz, csak a körítés ? csapatnév, hívószavak, kedvenc mez, ereklyesál ? más. Akik felismerték ezt, azok már tudnak egymásról. Ők együtt boroznak, söröznek, értekeznek a lelátón, és a jégen hagyják a minden héten háborút. Akik pedig még nem ismerték fel ezt, azok sem maradtak le semmiről. Őket a többiek mindig várni fogják: türelemmel, barátsággal.

Amióta világ a világ, egy életérzésnek idolt állítani mindig is a legerősebb indíttatású alkotói tevékenységek közé tartozott. Talán éppen ezért jár annyi támadási felülettel ? ami amúgy egyáltalán nem is baj.

Én nem állítom, hogy nekem sikerült megoldani a feladatot. Az alábbi történetben ráadásul labda van, nem korong ? mi ez, ha nem szentségtörés. Védekeznem felesleges is lenne, mert szégyen, nem szégyen, nekem csak erről van harmincévnyi tapasztalatom.

Azt viszont már vagy tizeniksz éve tudom, hogy a kispályás labdarúgás sokkal közelebb áll a jégkoronghoz, mint a nagypályás változatához. Innentől a körítés szerintem bátran behelyettesíthető ? ez lenne az egyetlen, joker jellegű érvem.

Viszont ha már köszöntés, itt nem az a lényeg, hogy az alábbiakért milyen ? jogos ? zrikálásokat kapok. Ha legalább a szándék átmegy, már megérte.

Ezúton szeretnék minden nyájas szerzőnek és kedves olvasónak még sok ilyen öt évet kívánni! Vagy jobbat. :) Az öreg isten éltessen, Jégkorongblog!

 

Raon: Játék

“Ha pokolra jutok, ott is zongorázni fogok?
Jerry Lee Lewis

Elzúgnak az autók az ablak alatt, a szél be-becsapja az ablakot. A bal alsó szomszéd bömbölteti a rádióját, a jobb szélsőnél csörög a telefon. Nyikorog a nyitva felejtett szobaajtó is, de ez csak a fizikai váz érzékelése, és te félig még odaát vagy. Képtelenség, állapítod meg álmodban a nem odaillő jeleket, és visszafordulsz a pálya felé.

A stadionban felzúdul a tömeg, de te nem foglalkozol vele, hisz egy stadionban a tömegnek ez a dolga. Az édesanyád szidja, a mennyekbe repítsen, vagy a pokolba kívánjon attól függően, hogy alakul az eredmény.

Leteszed a labdát, és megigazítod, hogy ne csússzon fűcsomó mögé. Nyugalommal tölt el az ezerszer begyakorlott mozdulat. Szemben a kapus le nem venné a szemét rólad, egyre csak a tekinteted keresi. Visszanézel, és nem nézel félre, ahogy a ki nem mondott szabályok diktálják, merthát a maga módján ez is egy háború. Végül egy halvány mosollyal biccentesz, és újra lehajolsz, hogy igazgasd még kicsit a labdát, ami egyébként teljesen jól volna úgy, ahogy van, ám tudod, az idő múlása a kapus idegeit is pattanásig feszítheti.

A bíró hátralép ? te is. Nyugodt, kényelmes ritmusban, ahogy szoktad. Egy, kettő, három, leheletnyi ívben balra, hogy a letett labda kényelmesen a rúgó lábra essen.

A neked szurkolók elnémulva figyelnek. Az ellen táborából eszelős a fütty és ordítás jön.

A bíró rád néz, azután a kapusra. Már emeli a kezét, amikor a kapus jelez neki. Látod, ahogy a fickó elnézést kér, majd a felszerelését igazgatja. Ledobja a kesztyűjét, megtörli a kezét, és tettetett sietséggel visszaöltözködik. Okos, gondolod, de te sem ma kezdted, ezért amint a hálóőr jelzi, hogy végzett, intesz a bírónak, és te is odamész még egyszer megigazgatni a labdát. Csak úgy a miheztartás végett.

Ez a része döntetlen.

Beléd villan, mi legyen. Eszedbe jut Robbi Baggio, meg a hülye reklámja ? azt gondolod, na persze. Jobb felső, határozod el, kiegészítve azzal, mindegy, mennyire megy a sarokba, a lényeg, hogy a kapufához közel legyen. A léc mellé, félmagasan, csak erő legyen benne, hisz tudod, hogy egy jól megrúgott büntető védhetetlen. Ezt csak a végrehajtó ronthatja el.

Elhangzik a várt sípszó.

Hátralépsz, egy utolsó sóhaj. Aztán lehajtod a fejed, nekiindulsz?

 

Kitt-katt.

Először azt hiszed, ez is csak az álom része. Összerándul a tested, ahogy átlüktet rajtad a fájdalom. Ettől aztán végleg felébredsz.

A szobában félhomály. A sötétítőn nem tűz be a nap, mégis fullasztó meleg van. Kint autók dübörögnek a belváros felé. A szomszéd bácsi még mindig nem vette fel azt a rohadt telefont.

Csak lassan mozdulsz, jogos a félelem. Sejted, mi következik, mégsem akarod elhinni. Az első nyilallásra még bízol abban, hogy tévedsz. A másodikra felnyögsz. A harmadikra kinyitod a szemed és azt mondod:

? Basszameg.

Felülsz és a kezedbe temeted az arcod. Azután felsóhajtasz, és előre menekülsz: valahogy kikászálódsz az ágyból és az asztalnak támaszkodsz. Boka vagy térd, tűnődsz el fásultan, és óvatosan ránehezedsz a bal lábadra. Semmi. Azután a jobbra? kitt-katt.

Térd. A műthetetlen, kopott térd.

Tehetetlen dühöt érzel. Kedved lenne üvölteni, vagy összetörni valamit ? de nem, értelmes ember nem tesz ilyet. Hisz az semmin sem változtat.

Ehelyett elfog a kétségbeesés. Gyűlölöd ezt a hitvány testet, amelybe bebörtönöztek, és arra gondolsz, miért épp veled történik ilyen. Miért nem azokkal, akik nap mint nap csak ejtőznek munka helyett, akik minden hétvégén szétdrogozzák az agyukat, akiknek alig jelent valamit a játék.

Végül csakazértis felállsz. Összeszorítod a fogad, nem szisszensz fel, nem és nem hagyod annyiban. Eszedbe jutnak a filmek, a menthetetlenek bibliái, amelyek egy-egy jelenete időn és téren átragyogva bárki előtt utat mutatna. A keltára mázolt Gibson, amint a kardját lengetve nekiront az angoloknak. Vagy az a nyeszlett csibész a mindhalálig zenéből, amikor a kínjait legyűrve a tükörbe néz, és azt szuszogja: showtime.

Ezeknél most az Öreg Isten sem adhatna jobb útmutatást.

Szekrényajtó csattan, fiók kivág, dugóhúzó elő, fiók be és jöhet az üvegek mennyei csendülése. Kétezres Gold Selection a Takleréktől, másra tartogattad, de ez is egy nagy pillanat, ó igen, éppen ez kell most. Egy pohár tökély, mély tüzű rubin, meg évszázados pincezamat? a kortyokban adagolt megváltás, megannyi csepp a mennyország harmóniájából.
Éhgyomorra is kiváló. Az ízorgiától bizsereg a nyelved, a hatás szétárad a szádban, még az orrodba is visszaszáll a fantasztikus illat ? lám, tényleg nem volt sok érte az a hat forint.

Felszusszansz, és mérlegelsz.

Ránézel a gyógyszeres dobozodra, majd elhúzod a szádat ? azt már nem, ma akkor már inkább az ősi recept. Forró fürdő, de olyan, hogy a könnyed kicsordul tőle, majd hideg zuhany, érzéstelenítő. Aztán jöhet a borogatás, nejlonzacskó dunszttal, negyed óra pihenő. Végül előszeded a titkos kenőcsöt ? amennyibe került, Ronaldo sem kaphatott volna jobbat ?, és addig dörzsölöd a bőrbe, amíg az elkínzott szalagok mélyére hatol az égető érzés. Mire végzel, a szoba mentol bódulatban, a térded egy merő ragacsban úszik ? ez legalább békét hozó, ismerős közeg.

Kicsit visszafekszel és a mennyezeted bámulod. A külvilág mintha együtt érezne veled: sietve és némán visszahúzódik, diszkrét tapintattal nem hallat magáról. Jólesik a csend. Próbálod lehunyni a szemed, hogy aludj is, de a történtek után ez azért már esélytelen, így abbahagyod a meddő próbálkozást. Inkább kivárod a húsz percet, felkelsz és rutinos mozdulatokkal befáslizod a térded. Nem végzel félmunkát, az ereidet is elszorítod, csakhogy jobban tartson.
Pittyen az óra, bekapcsol a rádió. Most kellene ébredned.

Elbicegsz a konyháig. Útközben vetsz egy vágyakozó pillantást a Taklerre ? nagy a kísértés a folytatáshoz, de a lelked mélyén pontosan tudod, jobb lesz, ha csak este találkoztok. Inkább kaja után nézel. A gyomrod egy csomóban, de mert az energiát pótolni kell, nagy nehezen letolsz két banánt. Azután egy zacskó szőlőcukrot is, egy dupla koffeines bombával ? meccs előtt ez a szendvics az igazi.

Közben persze készülgetsz. Átöltözöl, megmosakszol: a rend kedvéért megküzdesz a fésűvel is. Csábít a borotva is, de a tükörbe nézve úgy döntesz, kellően zord külsőt kölcsönöz az a kétnapos borosta. Azután az ajtónál egyszer csak kulcs csörren és kattan a zár.

? Szia, megjöttem! ? hallasz egy vidám hangot.

A francba. Azonnal lepereg előtted a rád váró beszélgetés. Jobb lett volna elkerülni.

? Képzeld, a Metróban leárazás volt, és kaptam egy olyan fürdőruhát, amilyet már tavaly szerettem volna venni, de nem volt ibolyakék csak ciklámenszín? Jézusom, mi történt?

Fel sem nézel rá, az ilyenkor csak bajt hozna, tapasztalat. Nem hiányzik a támadási felület.

? Csak a szokásos.
? Kiugrott?
? Nem. Csak kattog.

A hallgatásból már érzed a bajt ? nem csak a nőknek vannak csalhatatlan érzékeik. Előre kell menekülni, nincs más esély, és idő sem a mérlegelésre. Méltóságod megőrizve, kényelemnek álcázva elsántikálsz a szobádig. Igyekszel természetesen és könnyeden járni, de persze nagyon is jól tudod, hogy az asszonyt ennyivel úgysem lehet átverni.

? Jaj életem, az orvos megmondta, hogy így lesz!
? Ühüm ? dünnyögöd, és óvatosan felhúzod a cipődet.
? De ugye nem akarsz így játszani?

Nem válaszolsz, egyszerűbb csendben pakolni. Mez, nadrág, cipő megvan. Fásli, rögzítő, kenőcs eltéve. Tapasz, jég, törülköző, zsebkendők?

? Ne csináld! Hagyd ki ezt a meccset!
? Tudod, hogy nem tehetem.
? Miért ne tehetnéd? Meglesznek nélküled is, nem?
? Ma végre bajnokok lehetünk. Ott akarok lenni.
? Te nem vagy normális! Szét fog menni a lábad!
? Az meglehet ? hümmögsz, és felkapod a táskát. Veszekedni nem akarsz, épp elég gondod van enélkül is. Hátra sem nézel, ilyenkor azt sem szabad, még menekülésnek tűnne a dolog. A végső megoldáshoz elég egy lendületes mozdulat. Az ajtó nagyobbat csattan, mint szeretnéd, de legalább biztos lehetsz abban, hogy nem fog kinyílni, amíg elbicegsz a liftig.

Tisztában vagy azzal, hogy a párod hülyének néz. Ahogy a barátaid, a munkatársaid, de még a saját édesanyád is. Persze azt is tudod, hogy nem veled van a baj ? odaát nem értik, hogy ez nem csupán sport, hanem háború. Ahogy régen lándzsával, karddal, puskával vívták, úgy manapság csapatjáték a neve. Az elv mit sem változott: bármi áron győzni. A “részvétel a fontos” baromságot azok találták ki, akik nem bírták tovább a vereség szégyenét. A nemes küzdelem eszméje, a civilizáció máza pedig valójában mindössze annyit jelent, hogy mára már életben maradhat a vesztes fél is.

Férfidolog, legyintenének erre a nők egy megvető fintor kíséretében. Őrültek, mondanák azok, akiknek ugyan farkuk nőtt, ám a győzelem és a mozgás szeretete náluk kimerül abban, hogy a fotelba zuhanva bámulják a formaegyet. Persze, ők azok, akik magasról tesznek a hagyományokra, és te vagy az, aki még véletlenül sem.

A lámpafényben úszó terem ismerős látvánnyal fogad: pirosak a kékek, kékek a pirosak, együtt a két fekete ellen. A harcostársak a korlátot támasztják, és csendben nézik a tiétek előtti meccset. Csak értő szem veheti észre rajtuk, hogy igazából már a végét várják: a lábuk időnként meg-megremeg, arcukat egy pillanatra elszántság barázdálja, a tekintetük messze jár.

? Szevasztok.

Kézfogások, megannyi személyre szabott köszönés, csak az avatottak tudják, mivel több ez udvariasságnál. Az öltözőben vár a késlekedők tábora: persze megvan az oka ennek is. Itt már szótlanul készülődsz, ahogy a többiek: az efféle szentélyben sosem hangzanak el imák.

? Három fáslival játszol? ? kérdi egyszercsak döbbenten Feri, a csapatkapitány.
? Ez csak a jobb lábam.

Mosoly.

? És hogy van?
? Bírni fogja.

Könnyű a hazugság: persze, odaát is értik.

? És a tied? ? kérdezel vissza.

Feri egykedvűen vállat von.

? Bírnia kell?
? Akkor nyerünk.
? Mindenképp.

Idétlen, ostoba vigyor villan mindkettőtök arcán. Ha orvos látná, azt mondaná, zubbonyt az elvetemülteknek.

 

A pályán semmi sem számít. A pályán minden más: ott csak te vagy, a labda, az ellenfél, meg a bajtársaid. Meg néha a bíró, ha ő is beszáll játszani ? bár ezt rajta kívül kevesen élvezik.

Ennek a háborúnak az a paradoxonja, hogy bár csapatban játszol, mégis csakis te vagy a lényeg. Hogy ott legyél. Hogy csináld. Hogy legyen mire emlékezned.

A bajnoki címről senki nem beszél előre ? ez afféle avatott babona. Egyszerűbb úgy hozzáállni, hogy ez is csak egy rangadó, amit nyerni kell, úgy nem olyan nyomasztó a tét.

A meccs ennek ellenére úgy alakul, ahogy a vesztesek nagykönyvében meg van írva. Nálatok zsibbasztó mezőnyfölény, kimaradt ziccerek ? két tökéletes kontra, két gól a túloldalon. Mindenki teszi a dolgát, tisztességgel, de ma valahogy semmi nem jön össze. Nincs összhang, se egyéni villanások? egy rossz passz, pillanatnyi tétovázás, félresikerült csel, és ahogy a zavar tovaterjed, máris csak döcög a szekér.

Persze győzni sokféleképpen lehet, és a kiszenvedett, izzadtságszagú siker a végén éppúgy diadalnak számít, mint a sima hat nulla. Ezt a csapatban mindenki tudja, és nem is ez lenne az első eset ? a profik attól profik, hogy ha nem megy a játék, akkor is felülkerekednek, az ellenfélen és önnön gyenge formájukon egyaránt. A nagy kérdés az, sikerül-e most is.

A második félidőre úgy tűnik, igen. Az ellenfél nem bírja erővel, és hibára kényszerül: nálatok ezúttal mindenki hozza magát, így öt perc alatt megfordul minden. Azután az ellen úgy dönt, átmegy birkózásba, és sorra rúgja le a kulcsjátékosaitokat. Ahogy a cserék fogynak a padon, már rád is átragad az idegesség.

Öt perc van hátra, amikor eljön a nagy pillanat. Újabb sérülés a pályán, és már csak te maradtál cserének. A tekinteted a sérült bajtársét keresi: nem, sajnos nem bírja tovább. Bár nehéz lenne eldönteni, melyőtöknek rosszabb a lába, nincs más lehetőség, be kell állnod.

Nem történik semmi látványos. Nem rúgsz óriási gólt az utolsó másodpercben, nem csinálsz olyan cselt, amelytől sírva fakad az ellenfél, vagy extázisba jönne a saját táborod.  Csak teszed a dolgod, ahogy az erődből futja? és magadban imádkozol, hogy az ellenfél meg ne sejtse, milyen érzéssel jár minden mozdulat.

Azután a vége előtt egy kontránál az ellen balszélsője kap egy zseniális labdát a félpályán. A védője lemaradt, neked kell keresztezned. Nincs idő mérlegelni, be kell dobnod magad.

A padon ülők tekintete összevillan: ha ezt továbbviszi a srác, egyedül törhet kapura. Óriási ziccer, nehéz elhibázni, és akkor kezdődhetne elölről minden.

De ott vagy te is. Magad is megleped, mire képes a kétségbeesés. Nem számít, hogy csavarod ki a tested, milyen szögben gyűröd magad alá a lábad. Valahogy eléred azt a csatárt, és elkotrod mellőle a labdát.

Kitt-katt.

A labda kigurul, te ott maradsz a földön. A srác dühös ? a társai kiabálnak vele, hogy miért nem passzolt.

Mosolyogni nincs erőd, de elégedett grimaszt vágsz. A fájdalom csak lassan ér el a tudatodig, de nem törődsz vele. Nagy nehezen feltápászkodsz, és intesz a kispadnak, hogy segítsenek, mert lépni egyedül már nem megy.

Senki nem tud felmenni helyetted, így a vége emberhátrányban telik el. Másfél perc ? kilencven örökkévaló pillanat. A többiekkel együtt kiabálsz végig, ahogy a torkodon kifér. ?Balra Józsi!?, ?ne hagyd ott az embert!?, ?zárjatok vissza!?, ?támadd már meg!?, ?ez az, nagyon kellett kicsi!?, ?bravó Fecó!?, ?hé spori, ezt miért nem fújod le?!???
Megváltás a hármas sípszó. A világraszóló győzelem egyszemélyes, mini fanfárja.

? Nagy játékos voltál, apu?
? Hát, igazság szerint nem voltam az, fiam.
? Sok gólt rúgtál?
? Nem igazán.
? Hányat?
? Összesen? Talán tizet, tizenötöt, már nem emlékszem.

Tudod jól, hogy nem ezt akarta hallani.

Te sem ezt akartad, amikor annak idején az apádtól megkérdezted.

Felrémlik benned az a beszélgetés. Az öreged nem győzködött, nem mutatta ki nyíltan, hogy helyeselné, ha te is úgy megszeretnéd a játékot, ahogy ő. Egyszerűen csak elmondta, neki mit jelentett. Rád hagyta a választást? és ezzel egy életre megszerettette veled az egészet. A labda kergetését a diadallal, bukással, fájdalmakkal együtt. Érteni akkor még nem értetted, amit mondott, de az érzés már átjött.

A fiad szomorkodva hajtja le a fejét. Egyre csak a díszes kulacsot, a szezon legjobb játékosa címért járó díjat nézi. Erre megropogtatod a lábad ? ismerős a kitt-katt ? és ahogy meglátod a feleséged rosszalló pillantását, nem sikerül elnyomnod azt a régi időket idéző, csibészes mosolyt.

? De tudod fiam, nem kell sztárnak lenned ahhoz, hogy ugyanazt érezd, mint a nagyok? Például volt az a rangadó, az utolsó fordulóban. Aki nyeri, azé a bajnokság?
? Akkor sérültél le végleg, apu?
? Ott ment szét a térde.

Elmosolyodsz az asszony tekintete láttán, és a fiadra kacsintasz.

? Látod, anyu sosem fogja nekem megbocsátani, hogy van, amit előbb szerettem meg nála ? elvigyorodsz a kellemes emlékektől, és amikor nagy nehezen felállsz, nem érdekel a fájdalom. ? Aki nem játszott, az nem értheti, milyen ez.
Érzed, hogy a fiad fürkész, de nem nézel rá, mert tudod, hogy akkor úgyis csak visszakozna. Inkább a falitükörbe pillantva ellenőrzöd, mi van az arcán, és amit látsz, attól kedved lenne magadhoz szorítani.

? Megérte, apu?
? Ma is megtenném.
? Hogy lebénulj ? közölte az asszony.

Nem szól többet, de elég régóta ismered már ahhoz, hogy tudd, most legszívesebben hozzád vágna valamit. Ezt persze a gyerek is látja: csakis ezért nem teszi meg.

? Hogy győzzek ? mondod, és szándékosan szünetet tartasz. ? Fiam, légyszíves hozz nekem egy teát a hűtőből!
? Máris, apu!

Megvárod, míg elszalad, aztán mehet egy futó csók életed párjának, engesztelésképp. Már úgy előre is.

? Nem értem, miért tömöd ilyenekkel a fejét?
? Ebbe ne szólj bele, légy szíves. Majd ő eldönti, mit akar.
? Aztán ő is lesérül, és?
? Ez benne van. De nem törvényszerűen.
? Őrült vagy!
? Ezért jöttél hozzám, nem? Hogy valaki színt vigyen az unalmas életedbe?
? Mert te mindig mindent jobban tudsz!
? Valamivel csak meg kellett győzzelek, nem?

Pontosan tudod, hogy borotvaélen táncolsz, de talán éppen ettől lesz ellenállhatatlan az arcodon felrémlő mosoly?
Az újabb csóktól a párod is megenyhül valamelyest: asszonyból van, ez a dolgok rendje.

? Meséld el megint, apu! ? jön be a fiad a teával. Amint látja, hogy anyu sem dühös már, neki is mindjárt jobb kedve lesz. Összevigyorogtok.
? Az az utolsó meccs fiam? istenem, óriási csata volt. A játék minden szépsége összejött benne. Ritka rosszul játszottunk, hátrányba is kerültünk miatta, és vért izzadtunk, mire sikerült fordítani. A végén három kettőre vezettünk, amikor csak öt perc volt hátra. Az ellenfél sorra lerúgta a játékosainkat? és mivel senki nem maradt, bár járni is alig tudtam, be kellett állnom?
? Akkor szerelted azt a csatárt?
? Igen, akkor.
? A többiek azért adták neked a díjat?
? Igen, azért.
? Hú.

Hagyod, hadd ízlelgesse. Nem is szabad többet mondanod. Okos fiú, a többit majd hozzáképzeli.
Aztán eljön a nagy pillanat. A fiad odamegy hozzád, és kimondja. Csak úgy, egyszerűen.

? Apu, lemegyünk focizni?
? Most? ? teszed az ártatlan.
? Apu már fáradt kicsim, és este van? ? szólal meg a párod.
? Csak egy kicsit, anyu?
? Annyira azért nem fáradt ? ugrasz fel a fotelből fiatalosan. ? De akkor gyorsan öltözz fiam, mert mindjárt lemegy a nap!
? Hurrá!

A gyerek elszalad, te rutinos mozdulattal keresed elő a fiókból a fáslikat. Ha nem kezdesz el futni, elvben nem lehetne baj, de jobb a biztonság.

Ahogy beöltözöl, a feleséged a fejét csóválja.

? Nem vagy normális? ez csak egy játék.
? Ez nem csak egy játék, kicsim. Ezek véresen komoly dolgok.

Nem lehet hozzászólni.

   H I R D E T É S
Eseménynaptár
március 22., péntek
EL 17:30 BRAGYE 5-3VÉGE
EL 18:30 FTCSCC 2-4VÉGE
március 23., szombat
EL 14:05 FTCSCC 6-1VÉGE
    • M4 SPORT+
EL 17:30 BRAGYE 1-2VÉGE
március 24., vasárnap
AL 16:00 ASPLHL 5-2VÉGE
AL 18:30 ETOSZG 8-4VÉGE
március 26., kedd
EL 17:30 GYEBRA 0-2VÉGE
EL 17:30 SCCFTC 4-0VÉGE
március 27., szerda
EL 17:30 GYEBRA 4-1VÉGE
EL 17:30 SCCFTC 1-4VÉGE
március 29., péntek
EL 17:30 BRAGYE INFO
EL 18:30 FTCSCC INFO
március 30., szombat
AL 18:00 SZGETO 
AL 19:00 LHLFTC 
március 31., vasárnap
EL 17:30 GYEBRA 
EL 17:30 SCCFTC 
Partnerünk
Archívum