Tizenkettőből kilenc

Ez Kevin Primeau mérlege az elmúlt fél évben. Ennyi vereség. A Sapa Fehérvár AV19 és Magyarország edzőjeként együttvéve. Nyilvánvaló, a Fehérvár-vezetés döntése nem csak a klub, hanem a válogatott körüli preferenciákat is nagyban befolyásolhatja. A Fehérvár elbukta a Ljubljanával játszott utolsó három meccset az EBEL-negyeddöntőben, a válogatott elvesztette a Szlovéniával és az Ausztriával játszott vb-rangadót ? miután kiváló játékkal legyőzte Japánt és Ukrajnát, ezzel esélyt teremtve az A csoportba jutásra ?, ráadásul azt követően a britek is ránk vágtak egy emlékezetesen fájdalmas meccsen. Az aktuális szezonban pedig túl vagyunk két olyan hazai vereségen, amely meccsekhez nem sok köze volt a magyar klubcsapatnak, a moderált bécsi vereség már szinte pozitív példa, de ne vicceljük el, a znojmói győzelem valóban bravúr.

Ahogy kultúrmisszionáris barátunk fogalmazott hétfő reggel ? s mi leginkább csak bólogatni tudtunk egyetértőleg: “Harmadszor éreztem úgy, hogy mégsem lesz mindig leányálom a magyar hoki. Egy két évvel ezelőtti csúnya hazai bukta alkalmával, de a vb-n az osztrákokkal szemben az utolsó harmad és az egész brit mérkőzés ilyen volt, és most ez. Voltak már régebben is szopatásos meccsek, de ilyen remény- és lélektelenek nem nagyon. Ha ez véletlenül rendszeressé válna, az nagyon nem esne jól. Tényleg olyan volt az a harmadik harmad a Red Bull-meccsen, mintha a futballválogatott játszott volna.”

Valószínűleg szerdán kiderül, melyek a beígért szankciók. A Fehérvár utóbbi éveiben megszokott reakciói alapján háromféle megoldás és ezek mixe jöhet szóba: edzőváltás, játékos(ok) elküldése, pénzbüntetés. A kialakult helyzetért a felelősség nyilvánvalóan megoszlik a menedzsment, az edzők és a játékosok között, de ugyanennyire axióma, hogy a pályán hagyott piszkot a játékosoknak kell ellapátolniuk. Akármilyen gyenge is volt eddig a muzsika, soha nem késő behangolni a hangszereket. 4 meccs ment le a 44-es alapszakaszból, még el lehet kezdeni mindent újra úgy, hogy nem buktunk fájdalmasan sokat.

Fotó: Mudra László (jegkorongblog.hu)

Mindenkit lehet szidni, a pokolra kívánni, miegymás, de a forrongásnak legkésőbb a hét közepén véget kell vetni, mert onnantól már a pénteki feladatoknak kell a célkeresztbe kerülniük. Egyértelműnek tűnik, hogy a csapat nagy részének máshogy kell edzenie, de ha ezzel nem volt gond eddig, akkor legalábbis jobban kell játszania, mint a szezon eddigi részében. Mondjuk úgy, mint egy éve tették. Nem vitás, a szezon meccsein nem az a Fehérvár korcsolyázott a jégen, amelyet megszoktunk. Két hazai meccs elment, de idegenben megvan az ötven százalék. Ha másra nem is, erre lehet építeni. Na meg talán arra is, hogy egy szezonnal ezelőtt sem álltunk sokkal fényesebben négy mérkőzés után, mi több, hat forduló alatt öt pontunk volt. Ez pedig idén még akár hat is lehet. Mást sem kell tenni hozzá, mint Dornbirnban és Linzben egyaránt nyerni az előttünk álló hétvégén.

És lehet még építeni arra a csapatra is, amely bár EBEL-története egyik legmélyebb válságát éli át, de tudjuk róla, a jelenleginél sokkal jobb teljesítményre képes. Amelyben sokunk kedvencei, és ebben a helyzetben is büszkén vállaljuk, sztárjai játszanak. Az előző szezonban szinte végig minden rendben volt. Elfogadjuk, hogy nem lehet folyamatosan a valós tudáson, a lehetőségek határán vagy azon is túl produkálni. Bár azt meg tudtuk szokni, nagyon is könnyen. Azt viszont, ami ebben a két hétben történt, semmiképp sem szeretnénk. Hajrá Fehérvár, hajrá Magyarország!