RaonÍgy várom én

Kezdésként essen szó mindenről, például Tudjukkiről és az MHÉ-védelemről is.  A szurkolói életben a szezon előtti álmodozásoknak komoly hagyományai vannak. Ez normál esetben teljesen ártatlan időtöltés is lehetne. Vitatottá akkor válik, ha a szurkoló nem veszi észre, hogy a csapatszeretet álcája alatt már rég szakembereket megszégyenítő elemzésekbe bonyolódott, válogatott ikonokat kritizál és nemzetközi viszonylatban is valakiknek számító edzők helyett akarja jobban tudni, mit hogy kellene csinálni. Néha minden morbid bája ellenére kétségkívül irritálónak tűnhet ez a fajta eszmecsere, de csak ha az ember elfelejti, hogy a lényeg itt sosem az okoskodás lenne, sokkal inkább az az egyszerű tény, hogy a kedvencekkel való foglalatossággal valahogy csak könnyebben telik az első éles meccsig hátralévő idő. Az alábbiakban bevallottan szubjektív tűnődés következik, a monstre szövegmennyiség okán csak fanatikusoknak.

Fehérváron az idei szezonra olyan dolgok álltak össze, mint még soha. Végre nem új csapatot kellett építeni, hanem a meglévő, nem is akármilyen társaságot fejleszteni, és bár ez semmire nem jelent garanciát, az esélyeinket jócskán megdobhatja a végelszámolásnál. Az elmúlt években többször felmerült már, hogy “minden idők legjobb Volánja látható” ? ez most is áll, és ráadásként az idén az ellenfelek erősödésére és a liga létszámnövelésére gondolva mellé tehetjük a “minden idők legérdekesebb EBEL-szezonja várható” kitételt is.

Veszteségeink

Visszavonult Palkovics Krisztián, a legenda, aki pótolhatatlan. Ez utóbbiról lehetne vitatkozni, csak kérdés, hogy van-e értelme. Utánozhatatlan stílus, utánozhatatlan gólok és örömök tűnnek el a jégről vele, és ezeknek egy fanatikus Volán-szurkoló számára csakis a mértéke lehet kérdéses, a ténye semmiképp sem. Az egyszeri szurkoló ilyenkor nem tehet mást, minthogy a szépre emlékezik, és olyasféle idézetekkel terelje el gondolatait, mint amilyet például Nick Hornby írt meg a maga kultuszkönyvében. “Sosem hevertük ki a távozását, de azután jöttek mások, akik meg más dolgokhoz értettek, és rájöttünk, hogy a veszteségekkel meg lehet birkózni így is.”

Aztán ott van egy másik sztárjátékos, aki egykor kilences mezben játszott, de akiről ennél többet leírni nemhogy nem szabad, de értelme sincsen. Tudjukki, esetében az extra fanatikus szurkolók, ha épp rossz kedvük támad, vigasztalásul bármikor eldúdolhatják magukban az Abba híres “Money, money, money” rigmusát ? és ezzel máris bele lehet kapaszkodni az erkölcsi diadal jóleső fölényébe.

Érdekes és beszédes része a szurkolói mentalitásnak az efféle helyzetekre tartogatott speciális problémamegközelítő szemlélet. Ha ugyanis az illető maradt volna, a szurkolók többsége jó eséllyel a briliáns szezonkezdésére, és a fél szezonon át tartó szárnyalására akarna emlékezni, és a tiszta lap jelleg okán töretlenül bízna a hasonló folytatásban. Most, hogy a Tudjukki így távozott, az egyszeri szurkoló a szezon második felében mutatott impotens gálázás meddőségével vigasztalja magát, meg azzal a ténnyel, hogy az EBEL légiósszindrómájának megfelelően az első szezonos virágzást az esetek többségében törvényszerű második szezonos nagyképűzés követi majd, és de jó, hogy ezt nem a mi csapatunkban kell látni.

Ami biztos, hogy ezek a dolgok úgy nagyjából szeptember végére egyértelműen letisztulhatnak annyira, hogy az illető a csarnokunkba tévedve vagy ezért, vagy azért, de kellő törődésben részesülhessen.

Távozott Chad Klassen is, aki a Tudjukkivel egyetemben vitathatatlanul pazar dolgokat művelt a jégen. Igaz, hogy a technikaorgia egy idő után kábé a harlemi kosarasok jégpályás megfelelőjére kezdett hasonlítani, csak épp érdemi pontok nélkül. Látványnak szép volt, vérnyomásfokozónak hatásosabb a legjobb gyógyszercsodáknál is, de miután ezt a játékot gólra játsszák, sok szurkoló eljutott odáig, hogy köszönjük, ennyi bravúr elég volt, mostantól inkább bármilyen csúnya, kicsi, pattogva a hálóba gyötört pakkot szeretne látni.

Láda Balu távozásának bizonyosan senki nem örülhetett: az a mentalitás, teljesítmény, és univerzalitás őszinte tiszteletet érdemelt. A játékos érveit azonban emberileg könnyen el lehet fogadni, így nem hallottam olyan véleményt, amely az ő esetében ne a jó kívánságokról szólt volna.

Justin DaCosta az a fajta légiós volt, akit könnyű volt kedvelni a játéka és a hozzáállása miatt, de a távozása nem hagyott betölthetetlen űrt maga után. Különösen a ? nem feltétlenül a helyére érkezett ? igazolásaink tükrében.

Új reményeink

Idén abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a remek, kiváló és bombaigazolások között nehéz lenne rangsort felállítani. DaCosta helyére Pozsgai Tamás érkezett, akit sokan nem tudtak hová tenni, de az edzőmeccsek alapján látható, hogy nem kell Justin hiánya miatt aggódni.

Tyler Metcalfe az év titkos favoritja lehet. A negyedik sorral rendkívül nehéz feladatot bíztak rá, de remek érzés arra gondolni, a Volán már ott jár, hogy a negyedik sorába ilyen játékosokat igazolhat. Tyler ráadásul az edzőmeccseken remek formát mutatott, és a jelek szerint nagy ütőkártya lehet a kezünkben, ha általa a tavalyinál nagyobb súlya lesz a negyedik sorunknak.

Kyle Bailey ismerős közegből jött, szép reményű mutatókkal. Külön jó, hogy kilences mezben játszik, így remélhetőleg újfajta tartalommal töltheti meg ezt a méltatlanul beárnyékolt számot. Az edzőmeccsek alapján az már biztos, hogy tőle teljesen más játék várható, de feltűnő volt a küzdeni és győzni akarása.

Ami az igazi bombaigazolást illeti, Frank Banham puszta neve is elég volt, hogy a Volán-szurkolók háta a legdöglesztőbb nyári melegben is kellemes borzongással enyhítsen a hőségérzeten. Hát még miután játszani is láthattuk. Banham kvalitásait felesleges részletezni: mind emberileg, mind tudásában kivételes játékosról van szó, aki kiélezett helyzetben egymaga a javunkra billentheti a mérleg nyelvét. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a vezetők által többször hangsúlyozott “nem levezetni jött ide” jelzésben minden Volán-szurkoló titkos álma öltött testet.

Régi értékek

Új igazolásnak nem nevezhető, de további bombaigazolásnak igen, hogy a csapat sztárjátékosainak többségét sikerült itt tartani. Eric Johanssont Fehérváron senkinek nem kell bemutatni. Hát még ha azt a tavalyelőtti formáját vissza tudná nyerni… Az lenne ám az igazi varázslat.

Sofinak egész Fehérvár szurkolt, hogy elérhesse az álmait. De ha már így alakult, mindenki csak jól járhat azzal, ha Sofi mindent meg fog tenni azért, hogy a jövő nyár végén egy remek szezon után még jobb alkupozícióba kerülhessen. És ha netalántán még folytatja azt a dinamikus fejlődést, amit évről évre felmutatott, akkor a legnagyobb igazolásunknak tarthatjuk, hogy nálunk maradt még egy évet.

Godó szerint a tavalyi szezonja nem sikerült jól ? mit mondhatna az 57 pontocskájára az egyszeri szurkoló, hát ennél rosszabb sose legyen! Vas Marci játéka sokat változott az előző évihez képest, a kevesebb lehetőségével mintha sokkal hatékonyabban tudott volna élni. Nagyon kell, hogy most is jöjjenek tőle azok a pontok, hogy a Ladányi, Vas, Sofron csatártrió idén is a csapat egyik legbiztosabb pontja lehessen.

Mihály Árpádról sokan úgy gondolják, hogy a képességei alapján a csapat egyik húzóemberének kellene lennie, ahogy az első szezonjában, Tolvanen mester idejében csinálta. Ez az elmúlt években valahogy benne maradt, de az esélyek még mindig mellette szólnak. Az biztos, hogy a nyári edzőmeccsek alatt rég látott erényeket mutatott fel: egyszer ellenállhatatlan fizikai hokival bontotta le az ellenfelet, máskor vajkezű cselezéssel őrjítette a védőit. Fehérváron sokan bíznak abban, hogy Pire idén megtalálja a 60 ponthoz vezető utat. Ez nem csak meccseket dönthetne el, eleve előkelőbb helyezést is jelenthetne a csapatnak.

Siki lehet a másik titkos favorit, a szezon nagy befutója. Eleve már tavaly többet tett annál, minthogy csak “megszerezte a kellő tapasztalatokat”. Idén a sorok erősségét tekintve egyértelműen benne lehet egy kiugró eredmény, így miért ne álmodozhatnánk erről is. Kovács Csabi az elmúlt években jobbára hektikus szezonokat zárt, de most végre olyan sorösszeállításokra nyílt lehetőség, amellyel nagy esélyt kapott a megújulásra. Az edzőmeccsek alapján sokszor mintha egy másik játékost láthattunk volna a 21-es mezben: feltűnő volt, hogy mennyivel többet ér a játéka akkor, ha megvan a társakkal a kellő összhang.

Ami pedig a többieket illeti, tehetséges fiatalokban egy ideje nem szenvedünk hiányt, de idén a jelek szerint alaposan meg kell küzdeni a negyedik sorba kerülésért is. Benk csupaszív, rendkívül hasznos védekező játéka idén is meghatározó lehet, amin felül minden gól vagy pont ajándék. Magót tavaly mintha kicsit bedarálta volna a rendszer, de a nyáron már a régi erényeit csillogtatta: talán MetCalfe kellett mellé ahhoz, hogy a leigazolásakor gondoltaknak megfelelően a Volán új csatárreménysége lehessen. Tóth Adrián régóta kopogtat már az EBEL kapuján, és az embernek olyan érzése van vele kapcsolatban, hogy csak egy kis szerencse kellene az igazi áttöréshez, mert a képességei vitán felül megvannak. Idén Németh Attila és Hajós Roland képviseli a feltörekvő generációt: nagy kérdés, hogy milyen szerep juthat neki, illetve ha be kell állniuk, a valószínűsíthetően kevés lehetőségükkel hogy tudnak majd élni. Németh kimondottan biztatóan mozgott a legutóbbi edzőmeccsen, remélhetőleg megmarad ez a lendülete ahhoz, hogy a bajnokságban is helyet követeljen magának.

Volán-erősség: a támadószekció

Ezen a ponton idézzük fel kicsit a múltbéli statisztikákat, hogy lássuk, mi az, amiben mindig is jók voltunk, és ami idén is szép reményekre jogosíthat. Ha a tendenciát nézzük, évről évre egyre több azon Volán-játékosok száma, akik az EBEL-pontlistán bekerültek az első húszba (ráadásul úgy, hogy a elődöntő és döntő négy-négy meccsét ez eddig még ki is hagytuk a pontszerzésekből). Tavaly például már csak 50 pont feletti teljesítménnyel lehetett ezt elérni, mégis sikerült öt játékosunknak (Sofi, Godó, Vas Marci, Anevétsemírjukle, Palkó).

Ízlelgessük ezt kicsit: nyolc csapatból öt Volán-sztárjátékos az első húszban. Nézzük végig a játékosokat, a tavalyiak mellett kiről lehetne még azt elképzelni, hogy ezt a teljesítményt hozni tudja. Tény, hogy távozott 100 pont, de ami a lehetőségeket illeti… Banhamről jóformán elképzelhetetlen, hogy ne hozná magát. Joe, ha bírja, szintén bizonyosan ide tartozhat. Pirének is itt lenne a helye, ha kijön neki a lépés, Siki is felverekedheti ide magát, ha elkapja a fonalat, és akkor még csak a legvalószínűbb esélyekről beszélünk, és szóba sem került például Bailey és Metcalfe. Szóval kétségkívül érdekes lehet a szurkolói álmodozás, de a bili mellett szerencsére akad itt némi reális esély vödör.

Biztos pontok

Rendhagyó módon folytassuk a kapusokkal, az értékeink megtartása elv szellemében. Kapusposzton évek óta erősek vagyunk, és ez nincs most sem másképp. Ráadásul végre megvalósult az, ami még soha: ugyanazzal a két kapussal vághatunk neki a szezonnak, ami talán eleve kevesebb rizikó.

A nagy kérdés most is az lehet, ki mennyi lehetőséget fog kapni. Bálizs tavaly a kelleténél mintha jobban háttérbe szorult volna, pedig amikor kellett, akkor bizonyított. Fehérváron ráadásul szeretik hangoztatni, hogy neki már két shutoutja is van, gólt is lőtt már, a jelek szerint szereti az extrákat, jól is teszi. Mi mást kívánhatnánk neki, minthogy csak bátran folytassa a sort újabb ritkaság begyűjtésével, mondjuk védjen végig egy EBEL-döntőt.

Adam Munro, akit a fehérvári közönség következetesen “Munrónak” és “Máninak” hív, szintén megmutatta már, hogy lehet rá számítani. Ha mindkét kapus hozza azt, amit tavaly, jó érzés lesz tudni, hogy a kapusposzt miatt nem kell aggódni.

MHÉ-védelem

Kétségtelen tény, hogy a Volánnak ez a csapatrésze jelentheti a legtöbb rizikót, de a tények értékelése mindig szemlélet kérdése. Lehet ebben azt a koncepciót is látni, hogy a Volán voltaképpen kedveli az MHÉ-szlogent, és még az EBEL-döntőbe jutást is hajlandó kockára tenni azért, hogy több fiatal magyar hátvéd kellő tapasztalatot szerezhessen.

A védelem vezére vitathatatlanul Sille Tamás, akinek már a puszta tekintete is remek taktikai fegyver a pszichológiai hadviselésben: biztos kapaszkodó akár a szlovén sramliterrorban, akár az osztrák/sztárlégiós gőg szisztematikus elpárologtatásában. Sille tekintélye már EBEL-szinten is vitathatatlan, és azt csak remélni lehet, hogy ez a Rocky Balboá-s őserő minél tovább segíthet minket.

Durco és Pratt szintén biztos oszlopok, sok fehérvári szurkoló megkedvelte a sallangmentes játékukat. Ráadásul náluk mindig megvan az esély az extra ajándékra, remek passzok és hasznos gólok formájában.
Ami érdekes lehet, az Tokaji és Horváth párosa. A tudásuk és a tapasztalatuk vitathatatlan, a nagy kérdés, mekkora terhet meddig tudnak a hátukon cipelni. Tavaly már futottunk egy kört azzal, hogy együtt a legjobbak, vagy külön. Akkor végül külön párokba tette őket a mester, és úgy mintha jobban is ment volna a csapatnak. Nyilván megvan az oka annak is, hogy most újra együtt játszották végig az edzőmeccseket. Ami örök vitatéma, hogy mi segítene jobban a csapatnak: ha együtt játszanának, vagy ha egy-egy fiatallal párban át tudnák adni a tapasztalataikat az eljövendő generációnak.

Az edzőmeccseken mutatott felállásban mindenképpen érdekes kérdés lehet a fiatal védők várható szezonja. Orbán Attila már közöttük is rutinosnak számít: remek felépítése, határozott fellépése sokak szerint a jövő egyik legnagyobb reménységévé teheti. Hetényi és Varga még visszább tart az úton, a tehetséggel náluk sincs gond, de nyilván kellő tapasztalatokat kell szerezniük, ez másképp nem megy.

Amit érdemes idevésni, hogy a JEBEL-EBYSL kitekintés ezen a ponton külön ínyencséget kínál. Az oda igazolt Jedrick Ruskról például három apró tény ? kanadai képzés, 198 cm, 104 kg ? ismerete elég ahhoz, hogy az álmodozóbb szurkolóknak a jövőre gondolva jobb kedvük lehessen.

A mester

Utoljára, de nem utolsósorban itt van nekünk Kevin Primeau, aki eddigi munkásságával már most komoly nyomot hagyott a fehérvári hokitörténelemben. A szurkolók maximalista fajtája természetesen tudna mondani olyan dolgokat is, amelyekben még van mit fejlődni (hazai pálya mérlege, emberelőnyök, hátvédgólok), de emellett az vitathatatlan, hogy a Volán legszebb EBEL-időszaka az ő nevéhez fűződik (idegenbeli mérleg, középszakasz).

A nagy kérdés itt az lesz, mi sül ki abból, hogy ha egy edző két szezonon át építkezhet. Még sosem próbáltuk: miért gondolnánk hát rosszra? Ráadásul Kevin már a nyilatkozataival is jelezte, hogy nála végre bátran el lehet felejteni a magyarosan “merjünk kicsik lenni” mentalitást, ő nem ugyanazt akarja hozni, mint tavaly, hanem előrébb lépni. Öt év EBEL után végre egy edző, aki ki merte mondani, hogy cél a döntő, természetesen! És miért ne lehetne álmodozni erről? Mert persze bármi közbejöhet, rossz formák, sérülések, de ha nem, és ha mondjuk lenne egy kis szerencsénk is…

Jó, a Bécs és a VSV brutál erősnek tűnik, a Linz, a Klagenfurt az meg az maradt. A Dead Bull az sajnos deadbull, velük mindig számolni kell. A Graz folyton erőlködik, ez igaz, a Znojmónak megjött az étvágya, ez tény. A Zágráb is megint összeválogatta a tengerentúli “horvát” zsoldosokat, a gyíkok a tavaszi fiaskó miatt némi lélektani előnyben lehetnek velünk szemben. Az is valószínű, hogy a két új csapat sem feltétlenül lesz töltelék, de azt senki nem várhatja el, hogy egyszerű legyen, nem igaz?

Mi meg az isteni fényben tündöklő dicső Volán vagyunk, pont. Akik bravúrt bravúrra halmoztak tavaly, amikor először kapaszkodtak fel az EBEL felső mezőnyébe. Akik megállíthatatlan formában száguldották végig a középszakaszt.  Akiknek a közönségéről már exredbullos, exzágrábi játékos is azt nyilatkozta a nyáron, hogy ritka kellemetlen dolog itt ellenfélként kaparni.  Nagyon helyes, emlegessék csak. Mert ha itt, Fehérváron mindenki elhiszi végre, hogy ezúttal merhetünk nagyok lenni, akkor igazából én nem is értem, hogy a többi csapat miben reménykedik ellenünk, komolyan.

Hajrá Volááán!